Betlehemi utcakép
Sehol a világon nem történnek olyan különös dolgok, mint Izraelben. Az a hely, mintha varázsporral lenne behintve. Tán be is van. Biztos vagyok benne, hogy azért, mert Izrael egy szakrális tér. Annak a különféle vallású embernek a hite minden utcaszegletet, fűszálat, madárfüttyöt, sóhajt csordultig teleimádkozta.
1998-ban jártam ott, még fenekemen a tojáshéjjal, életem három (csak tudnám melyik a 3.) vágyott célpontja közül az egyiken. Egyszerre volt merőben idegen (más) és igazán otthonos. Szinte minden nap történt valami furcsa. Ma is hallom Noémi – aki sose felejthető kedvességgel hívott annak idején, hogy látogassam meg őket – hangját, hogy „Izraelben vagyunk, közlekedünk”, azaz ne topogjak ott szerencsétlenül a járdán, hanem hajrá, vegyek egy mély levegőt, és vessem bele magam a több oldalról száguldó autók áradatába, aztán csak ne aggódjak, meg fognak állni. Itt vagyok még, szóval megálltak. Ez sokszor ma is eszembe jut egy forgalmas autóúton. Vagy a távolsági busz utasai, akik egyként és egyszerre pattantak fel a helyükről, amikor az egyik utas rosszul lett. Nem ültek szenvtelenül a nem az én dolgom arckifejezésével, hanem szemmel láthatóan mindenkinek dolga volt segíteni a betegnek, és a buszsofőr is így érezte, ezért természetesen megálltunk, amíg a gyengélkedő jobban nem lett. Vagy az akkói piac színei, illata. Vagy amikor megtapasztaltam, hogy némi víz mindennél többet tud jelenteni, amikor valami elhagyatott helyen, ahol csak egy biztonsági őr bódéja állt, és az őr, akitől informálódtam, magától kérdezte, hogy van-e elég vizem, és bátortalanságomra csak még buzgóbban adott a kulacsomba friss hideg vizet – milyen könnyű is a jótétemény, szólt hozzám a tanítás. Vagy a pillanat, amikor 6-7 nap után besokallok és rájövök, igen, nem csoda, ha itt agresszívebbek az emberek, meg tempósabbak, mert aki nem ilyen, azt eltapossák, annak lőttek. Ez a pillanat akkor volt, amikor Jeruzsálemben a piacon egy kedvesnek látszó árus srác tukmálni akarta a portékáját, és hiába a köszi, nem, ő szinte a grabancomnál fogva rángat be az árusító részlegébe, és akkor már bedühödök, és nem vagyok többé udvarias, hanem kiabálva egy kis hagyjon békén, és működik, máris hátra hőköl. Így kell ezt. Egy kis határozottságot tanulni lehet Izraelben. Mert mi van Izraelben? Maga az ÉLET, színes széles vásznon.
Hogy jutottam vissza Betlehemből Jeruzsálembe?
Betlehem és a Születés temploma, ahol láthatóan ilyen kicsi ajtón lehet bemenni, hogy még én is nagyobb voltam a nyílásnál.
Barátaimnak és vendéglátóimnak nem volt annyi szabadnapja, hogy túl sokat kísérgessenek, így napjaim zömében egyedül sétáltam Jeruzsálemben, vagy utazgattam Jeruzsálemből egy napos kirándulásokra az országban.
Az egyik napot Betlehemre szántam. Nem volt egyszerű az oda- és visszaút a távolsági busszal, mert reggel még lesz busz (mondták a barátaim), de délután már nem, akkor majd iránytaxival kell visszamennem Jeruzsálembe. Semmi gond, gondoltam, mindent tudok.
Szépen leszálltam a buszról Betlehem bejáratánál, Ráchel sírjánál, ahova sok vallásos asszony ment. Élt bennem valami illúzió, hogy ugye Betlehem, az egy híres hely… és ehhez a hírességhez valamit kapcsolunk…, ehhez képest leszálltam a buszról a porzó útra, és egy kopott városszéli tájat láttam, ami inkább elhagyott falura hajazott, és egyből két fegyveres katona az út szélén. Huh. Kicsit megijedtem, hogy tán baj van. De láttam, hogy az asszonyok nem aggódnak, akkor biztos nincs miért. Én is bementem a komplexumba, ahol Ráchel sírja volt. Mikor kijöttem, valakit megkérdezhettem (tán az egyik katonát, kizárásos alapon), hogy hol van itt az a bizonyos Betlehem, a nevezetes templom és a többi? Végig a poros, kietlen úton, aztán balra, és akkor ott.
Aha. Oké. Biztos.
Mentem, mendegéltem, és tényleg, balra lépcső, le, egyenesen, és már ott is vagyok egy forgalmas városkában, boltok, templom. Megérkeztem a célhoz. Hamar ment. Ott aztán mindent megnéztem, amit csak akartam, Születés temploma szőröstül, bőröstül, séta amerre csak akarok, souvenir bolt. Amikor pedig mindennel végeztem, irány a taxiállomás, és vissza Jeruzsálembe.
Gondolta ezt az egyszeri lány.
Ott állt néhány taxi, megkérdeztem az egyik sofőrt, hogy Jeruzsálembe? Mire ő, nem. Majd nevetve, vagy mégis? Nem, igen. Akkor már egy másik taxis is beszállt a vicceskedésbe, és valamit beszéltek, hogy nem megy innen Jeruzsálembe taxi. Én értetlenkedtem, hogy ez hogy lehet. Akkor egy másik röhögött, hogy de megy. Jól mulattak, miközben félkörben kisebb csoport alakult ki mögöttem, akik mind ezt nézték, hogy a feltehetően turista lány gúny tárgya, és sehogyse kerül pont az i-re, hogy akkor valaki elvisz-e vagy se. Kilátástalannak tűnt a helyzet, és nem is kecsegtetett semmi azzal, hogy én ezt megoldom, és visszajutok Jeruzsálembe.
Akkor valaki az ujjával a vállam ütögeti finoman, hátra fordulok, a fiú nem szól, csak az ujjával jelzi, hogy kövessem. Én követem, magam se tudom miért. Tán mert a pellengérre állításnál minden jobb. Közben a fiú mondja, hogy ő elvisz a buszhoz, ami Jeruzsálembe megy, de sietni kell, mert mindjárt indul. Nem értettem semmit, mondtam is neki, hogy de nem megy ma már busz Jeruzsálembe. De megy, mondta ő. Jó, oké, te tudod. Siettünk, közben a nádszál vékony, tejfehérbőrű, svéd szőke huszonéves fiú mesélt az életéről, amiről azt gondoltam, a fele se igaz, de mit számít az ebben a helyzetben. Szedtük a lábunkat, közben egy fagyis mellett haladtunk el, mondta vesz nekem egy fagyit. Mondtam, köszönöm nem kérek. Hisz egyfelől épp sietünk vagy mi a szösz (és egyébként se hívjon meg fagyira), másfelől, amilyen lassan én egy fagyit megeszek, hát majd a busznál kell eldobni, mert nem eszem meg addig. De bármilyen szelídnek nézett ki, nem lehetett megakadályozni a fagyi vásárlásban, így immár fagyit nyalva siettünk fel a lépcsőn, ahol délelőtt lefele jöttem. Ha valaki evett már fagyit lihegve, az tudja, nem ez a legélvezetesebb módja a fagyizásnak. Már nem emlékszem a fagyival mi lett, de felértünk a lépcső tetejére, és ott állt a busz. Mit állt, járt a motorja, láthatóan indulni készült, az ifjú titán meglepő tettrekészséggel odaugrott a busz hátsó oldalához, szaporán megütögette, erre a busz kinyitotta az első ajtaját, és mondta ismeretlen ismerősöm, hogy szálljak fel. A lépcsőről csak egy orrba csapós köszönés maradt kéretlen segítőmnek, mert épp csak visszafordultam, hogy köszönjek neki és megköszönjek, máris csukódott az ajtó, kapaszkodni se igen tudtam, óriás sebességgel kanyarodott, miközben igyekeztem fizetni a viteldíjat, majd elrakni a tárcám. Majd megtartva egyensúlyom, egy ülés felé venni lépteim, és akkor fura érzésem támadt, hogy ez a busz milyen busz vajon – merőben más utasok ültek, mint reggel. Igazán akkor világosodtam meg, amikor pár perc múlva fegyveres őr ugrott be a buszba, körülnézett, talán igazoltatott, engem nem, aztán távozott sebtében. Ja, hogy ez az arab busz. Már értem. A busz, ami nincs. Nekem nincs. Barátaim kiokosítottak, hogy délután már nincs zsidó busz, de azt elfelejtettem, hogy arab busz az van, de az ugye nekem nem szóba jöhető opció, ezért taxival kell visszamennem.
Utána semmi gikszer nem volt, Jeruzsálembe az esti fények közt érkeztem. Az Izraelben számomra valószerűtlen jelenség, a tejföl szőke és tüdőbeteg alkatú fiú, mint valami védőangyal, kimenekített a hiénák karmaiból. Sose tudom meg, mi lett volna velem nélküle, de általa odajutottam, ahova kellett.
Folytatása: Izraeli emlékek (1998) – 2. rész
