Granadában egy egyszerű kertben a fa citromoktól roskadozik.
Spagettiwestern. Akkoriban hallottam először ezt a szót, és maradt meg az emlékezetemben. Kuncognom kellett már akkor is ezen a kifejezésen, ahogy most is csak huncut szájszéli mosollyal tudok rágondolni, mert hát megjelenik szemem előtt a spagetti maga és akkor annak mi köze a westernhez. Na mindegy.
Valójában azok a sziklák jutnak róla eszembe, amiket a Nap még narancsosabbra és barackszínűbbre festett, amiket akkor láttam, amikor egy réges-régi napon felültem egy helyi buszjáratra és lementem Granadából a tengerpartra. Az a buszút úgy él bennem, mint egy illatos impresszionista festmény, ami a sejtjeimbe lett rajzolva, mindig ott van, érzem, el se tudom veszíteni.
Ott kanyarogtam azzal az egyszerű kis busszal, ahol a sofőr felett himbálózott egy kereszt vagy imafüzérféle, szólt a rádióból a tipikus spanyol zene, én pedig kapkodtam a fejem, amikor „megérkeztek” a sziklák. Mintha valami kanyonban jártam volna, barackos-narancsos színű magas sziklák, amiknek a szép színét csak felerősítette a Nap sugara. Forgott a fejem, jaj, csak ki ne törjön, forgott a busz diktálta irányba, vagyis a sziklák után, ahogy kanyarogtak a busszal együtt, de én tekertem csak a nyakam, mert kell minden pillanat, amikor még láthatom, mert mindegyik szikla egy egyéniségnek tűnt, mindegyiken másképp tört, vagy csillant meg a fény, és én mohó voltam, mind kellett. Ezért aztán, miként egy tenisz mérkőzés nézője követi a labda útját, úgy követtem én a sziklákat, ahogy a busz az intenzíven kanyargós úton el-elvette őket szemem elől. Ez hát a spagettiwesternek helyszíne, áhá, jutottak eszembe olvasmányaim, és rögtön meg is értettem, hogy ez tényleg a nagy kalandfilmes táj, milyen jól is választottak a filmesek. Hisz gyönyörű, rabul ejtő, engem legalábbis megbabonázott.
Útközben volt mindez, csupán útközben, nem ez volt a cél. Na de nem mindig útközben vagyunk? S nem mindig valami célba érünk?
Igazán akkor mosolygok csak ezen az egészen, ha eszembe jut, hogy ez a csodás nap Ronda helyett volt. Ronda volt a tervemben, hisz az útikönyvek azt ajánlják, de spanyol vendéglátóm legyintett, hogy minek megyek oda, nincs ott semmi. Na igen, épp csak egy lélegzetelállító sziklára épült településke, semmiség, szóra se érdemes. Ő ezt furamód nem tudta, én meg ifjan hallgattam a helyire, gondolván, ő biztos jobban tudja, mint én. Inkább menjek egy tengerparti városkába, Motrilba, az nagyon jó hely, a neve semmit se mondott (pedig már akkor is alaposan felkészültem egy útra, sebaj), de azért odamentem.
A kisvárosban nem volt semmi, amiért valakit én odaküldenék, semmi különleges. Annak a napomnak mégis olyan hangulata volt, ami a spanyol és andalúz utam legszebb napja volt. Miért? Ki tudja. Talán mert nem a nevezetességektől érezzük jól magunkat egy helyen, hanem attól, amit mi érzünk, akkor, ott. Ahogy bármi és bárki lehet különleges, a számunkra, a számodra, valaki számára. No meg az idő, amit nem azzal töltünk, hogy rohanunk egyik nevezetességtől a másikig, s mert a kevesebb néha több, hanem tulajdonképpen nincs ott semmi hú-de-nagy, de azt a saját tempómban, pont úgy tudom befogadni, ízlelgetni, hogy az íze örökre a számban maradjon.
A busz beérkezett a város megállójába, leszálltam, elindultam a tengerpart irányába. Turista sehol, helyiek is alig, csend, pár méter után rögtön egy cukrászda mellett haladok el, vagyis csak haladnék, ha nem térnék be íziben, és ha már betértem, és épp volt ott helyi olyan karamelles süti, hát az tízórainak pont jó is volt. Máris édesebb volt a séta a dimbes-dombos utcák közt. Kis körforgalom, park, pálmafák. Megyek az orrom után, de időnként elbizonytalanodok, jó-e a szimatom, és akkor meg kell valakit kérdezni… ne feledjük, mindez az ókorban történt, amikor se mobiltelefon, se internet, se gps, legfeljebb papír térkép, de egy ilyen igazi kis településen, az se. Spanyolul meg tudtam kérdezni, hogy merre az akármi, de a választ már hézagosan értettem, de a mutogatás azért bevált. Le is találtam a partra, ahol hosszú-hosszú homokos part, a távolban sziklák, egy-két korai bátor és lelkes strandoló, akik közül legfeljebb egy, aki be is ment a vízbe, így kora tavasszal.
A Nap azonban kényeztetőn simogatott sugaraival. Annyit és arra sétáltam, amennyit s amerre csak akartam, leülhettem a sétány építészeti alkotásának oszlopait összekötő elemek egyikére, hátam az oszlopnak vetve, hagytam, sőt akartam, hogy a Nap mind jobban körbevegyen.
Idővel az idillnek is vége szakad, lassan vissza kellett térnem a távolsági buszhoz, aminek indulása semmilyen táblára nem volt kiírva, sőt, azt se lehetett tudni, melyik buszállásról indul a buszom. De mindez hamar kiderült, mert a sofőr egész egyszerűen állt a busz előtt, és kiabált, hogy Granada (vagy valami mást, ahova ő ment), mielőtt felszálltam, óvatos duhajként persze megkérdeztem, hogy Granada felé megy-e, mondta sí, sí, rendben, akkor le is huppantam. Mielőtt a buszállomásra értem, egy kis térre vetődtem, ahol isteni, friss, dúsan kibélelt szendvicset vehettem, s így teli pocakkal indulhattam vissza.
Nem történt ezen a napon semmi különös, csak boldog voltam.
Kiszakadtam az időből, s mintha a térből is kiszakadtam volna, vagy egy valószerűtlen helyre kerültem, ahol minden színekből, hangokból, ízekből áll, s minden nyugodt, háborítatlan. Mondták, vagy olvastam, hogy lent délen mások az emberek, és hát most mondjam, hogy ez igaz? A süti árus asszony épp olyan volt, ahogy egy andalúz nőt leírnak, kipárnázott karok, gömbölyű test, széles mosoly, a férfiak is segítőkészek, mindenki barátságos, ha csak pár szót szólsz spanyolul, már csillog a szemük s csak beszélnek, beszélnek, te meg csak mosolyogsz az áradó kedvességükön.
Szeretek nevezetességeket megnézni, persze, de mégis az ilyen napok évtizedek múltán is elevenen élnek bennem, fickándozik a lelkem, ha rá gondolok. Főleg azért olyan gyönyörű, mert megismételhetetlen, visszahozhatatlan, de bennem mégis él. Ahogy él bennem egy sóvárgás is Andalúzia iránt, s egyszerre egy félsz is, hisz tudom, hogy ez milyen megejtő, hogy ez olyan, mint egy örvénylő szerelem, magába szippant, és akkor mi lesz velem? Belehullok a színek, illatok forgatagába? Vagy majd egyfolytában fékezek? Amit nem lehet, mert tudom, hogy úgyis beleolvadok, hisz mást nem tehetek, úgyis elrabolja a szívem.
Andalúzia olyan mélyen szánt a lelkemben, hogy egyelőre óvom magam ezektől a hatalmas impulzusoktól. De egyszer felvértezem magam, hagyom, hadd jöjjön, sodorjon el, és akkor újra belépek Andalúzia lenyűgöző világába.
Itt üldögéltem nyújtott lábbal az oszlopnak támasztva a hátam, nem számolva az időt, hisz az nem is létezett.
