A tettes visszatér a tett helyszínére – szól a baljós és kissé szarkasztikus mondat.
Nem csak a tettes tér vissza, hanem az áldozat is.
Sőt!
Miért? Sokáig nem értettem. Mit akarnak ezzel a visszatéréssel? Sebeket újra feltépni, újra átélni, öngyötrés? Mi? Mi ez? Vagy valami elégtétel? Micsoda? Mi mozgatja őket? Ők se tudhatják, ez csak valami ösztön, vagy mágneses hatás, ami éveken, évtizedeken át húzza őket. A miértre ők is akkor kapják meg a választ, ha odamennek, visszatérnek.
Emlékezni.
Emlékezni térünk vissza. Ami réges-rég történt itt, az adott helyen, az már csak a fejemben van, és az érzéseimben, a zsigereimben, bennem a sejtjeimben mindenfelé, de itt a földrajzi ponton már nincs. Volt. Egykor. De ma már nincs. Mintha sose is lett volna. Hát megbuggyantam én, hogy él bennem valami, ami már nincs is? Itt se. Nem, nem őrültem meg, mert itt vagyok, az út is itt van, ami idevezet, a falak nem állnak, a téglamaradványokat benőtte a sok növény. Ámde létezik, csak másképp. A csodálatos természet visszavette, befonta szeretettel, ahogy a sebeink is begyógyulnak. Mert az élet erősebb a halálnál. A fájdalomnál is erősebb az öröm.
Emlékezni.
Nem felejteni.
Fontos, hogy ne éljen bennünk a múlt, mint valami jelen.
Fontos, hogy ne töröljük se el, se ki a múltunk, ne tegyük semmissé.
Miközben elengedjük, hogy ez már nincs, közben emlékezünk, és nem felejtünk.
Akkor megkapjuk a megkönnyebbülés kegyelmét, s a felszabadulást.