Egész életünk folyamatos transzformáció. Kisgyerekből fiatalok leszünk, aztán öregek, s ezek mind mi vagyunk, és mégse. Átalakultunk, kicsit elpihegünk, beleringatjuk magunkat az illúzióba, hogy ez vagyok én, és máris átváltozunk valami mássá, aki megint én vagyok, és mégsem, és mégis. Perctündérek vagyunk, ez az élet misztikuma: mindig más és más pillangóként bújunk ki önmagunk bábjából…

„Pont erre van most szükségem” – mondta a hölgy, szinte magában és magának beszélve. A külvilág csak díszlet volt a színes belső világa számára, ahol a figyelmét tartotta, és most kikémlelve onnan, beemelte a világába a könyvet, a könyvem. Kezébe vette és fontolgatás, méricskélés nélkül döntött, majd felém nyújtotta, hogy dedikáljam neki. A megtiszteltetés enyém…

Szeretnék mákgubóvá változni, igazán kecsegtető kilátás. Azt hiszem, az is leszek. Az átváltozás mezején jártam, s reményt kaptam. A lét misztikumát hordozza a mákvirág, a mákgubó. Amikor virágzik, lágy szirmai együtt mozdulnak a széllel, lila virágával teljes pompájában csábító szirén, a bujaság esszenciája. Ez a mi ifjúkorunk. Aztán elhullajtja nagy csészeleveleit, majd ifjúsága utolsó darabkáit…

  Tudjátok, miért nem kell a természetben művészkednünk? Mert a természet maga művészet. Hisz ki tud gyönyörűbb színpompás madarat alkotni, vagy különleges virágokat, és sorolhatnánk, hogy a természetben minden milyen tökéletes, nincs művészi alkotás, ami a nyomába léphetne. Csak megkísérelheti. Ezért félreértés kőbabákat építeni a természetben, mintha művészek lennénk. A kőbaba eredetileg útjelző volt, egy…