Elmélkedés a Florida – Budapest expresszen zötyögve

Rendhagyó írás a szokásosnál személyesebbre hangszerelve

„Szép az, ami érdek nélkül tetszik” (I. Kant).

Milyen jó lenne, ha úgy tekintenénk egymásra, hogy érdek nélkül tetszik, hogy nem akarunk tőle semmit, és ő se akar tőlünk semmit. A puszta létezés pár pillanatában, perceiben követelés mentesen örülni egymásnak, ahogy örülünk egy kismadárnak, ami ugrál az ágakon, aztán tovarebben. A madártól se akarunk semmit, érdek nélkül tetszik. Milyen felszabadító is.
Volt olyan kor, amikor a férfiak és nők korzóztak, sétáltak a Duna-parton, a férfiak megemelték kalapjukat, a nők változatos (szemérmes, kacér, huncut, királynői) mosollyal bicentve fogadták a hódolatot. Ennyi, semmi több. Jól eső érzéssel reppen mindenki tovább. Hol vannak már a bókok, amik arról szólnak, hogy érdek nélkül tetszik a másik? Ahol öröm hatja át már magát a bókolást, és könnyű szívvel lehet azt elfogadni, mert érezni, hogy semmit se akar, azonkívül, hogy bókolni. Már maga az a szó, hogy bók, már az is porosnak, avíttnak tűnik, és vele együtt az érdek nélküli kapcsolódás, a l’art pour l’art öröm, csak úgy. Én benne lennék, hogy hozzuk vissza a divatba, mert ha nagy ritkán, fehér hollóként találkozom a jelenséggel, akkor forrásvíz üdeségével hat rám.

Ez volt hát Budapest, ahol általában kopognék a macskakövön, ha nem épp csendben surrannék.
Néha Floridában surranok, ahol legutóbbi látogatásom újabb adalék lett az Amerika-élményemhez, ami azt hiszem soha véget nem érően színesedő kép. A leghangsúlyosabb hatás most az volt, hogy miként is bánunk mi egymással Budapesten és Floridában. Az Egyesült Államokért vannak, akik rajonganak, mások lenézik, leértékelik. Én látok jelenségeket az előnyös oldalából, és a kevésbé előnyösből. Ha kilépünk az otthonunk burkából, akkor érdemes arra figyelni, mit lehet eltanulni egy másik helytől (másik embertől), ami ott jobb, SŐT, érdemes azt jótékonyan ellopni, és mint kis növénymagot elültetni a saját életünk földjébe.

Hogyan is bánunk mi itt Magyarországon egymással, de már Európában is? Ez járt a fejemben, amikor az első európai reptéren közlekedtem hazafele átszálláskor, még feltöltődve nem csak a floridai napfénnyel, de az amerikai vagy floridai előzékenységgel. A jót hamar meg lehet szokni, tartja a mondás, és lám, mennyire igaz, akár pár hét alatt is. Az lett a normám Floridában, hogy „no problem”, hogy nincs fennakadás és megjegyzés a másikra, és hőzöngés, és tolakodás, hanem megértő elfogadó türelem, jóhiszeműség, nem gond, ha feltartunk valaki mást, ha ilyen vagy olyan, vagy másmilyen, lassabb, vagy gyorsabb, az se gond, ha valaki fellök valakit, vagy rálép a lábára, valami hátrányt okoz a másiknak, „no problem” van csupán, s az is őszinte széles mosollyal.
Jó, ha a Nap nem csak az Égről süt, hanem az emberekből is. Bolondok lennének az energiájukat egymás piszkálására pocsékolni (pocsékba is menne az a jó kis energiájuk), inkább adnak egymásnak energiát. Milyen kevésbe is kerül, valójában csak szándék és odafigyelés kérdése. De mennyivel könnyebb, ha a többség ezt teszi, és csak ebbe az „átlagba” simulhatunk bele.
Sok szempontból olyan Amerikából (=USA) visszajönni, mintha a Marson jártam volna (és ez mindig így van). A legmellbevágóbb mégis az, ahogy beteszem a lábam a vén öreg Európába, amiért elfogultan rajongok a kultúrája és múltja miatt, és mégis rosszul esik, mennyire tökéletlen is ez a mi világunk, amelyben bánhatnánk másképp egymással. „Így ni, lássa csak!” – ahogy a napfényes állam lakói. Olyan, mintha terheket vennének le az ember válláról, azzal, hogy nem teszik rá egymásra a búbánat batyuikat. Ahogy mi itt a cizellált Európánkban azért sokszor tesszük.
Minden kultúrától lehet mit tanulni. Amerikától, Floridától ezt lehet. És ez működik.

Már az első napokban esett le a tantusz, hogy ja persze, asztrológiailag az USA az Ikrek állatövi jegyhez tartozó ország, és ennek jó sok tulajdonságát hordozza is: imádnak kommunikálni (köszöngetni, már a köszönés amolyan beszélgetés: „How are you”, „Good, good”, oké), a hétköznapi élet, a mindennapok világa élhetően szervezett, minden, ami a hétköznapi életet szolgálja, az kiválóan működik, Amerikában mindenfele találsz mosdókat (amik tiszták és ingyenesek), a pénztáros maga pakolja rögtön zacsikba a vásárolt árút, autóból vásárolni nem csak a gyorséttermi láncoknál lehet, hanem a bankban, gyógyszertárban. Aztán a vegyesbolt gyógyszer részlegénél beadnak oltást is, az iskolába a gyerekeket kocsival viszik, amiket le se kell parkoltatni, mert a kocsik állnak sorba, ahonnan a gyerekek szépen kiszállnak, és biztonsági ember bekíséri őket, elvinni se lehet őket akárkinek, a boltban az esernyőnek is külön nejlon tasakot biztosítanak. Mindez roppant „easy”, mondanák, hisz tényleg könnyű és egyszerű. Ott van mindezek mögött a polaritás (Ikrek állatövi jegy!), hogy nem csak azt nézem, nekem mi a jó, és nekem lehet csak igazam, hanem mi a jó a másiknak, és neki mik a tőlem eltérő szempontjai. Ha meglököm, nem küld el valahova válogatott szavak kíséretében, mintha gonosztevő lennék, aki direkt mára ezt találtam ki, hogy meglököm, nem, hanem megajánlja nekem, hogy véletlen volt, és hibázhatok, és ez rendben van, „no problem”, hisz nem csak azt éli meg, hogy na, fellöktek, hanem a másik oldalt is megéli, hogy de nyilván nem volt szándékos.

A felszín és a mély. Nincsenek egymás nélkül. Régen (15 éve), amikor először jártam az USA-ban, azt gondoltam, ez a „how are you”-zás egy felszínes, álságos dolog, hisz senkit se érdekel, hogy a másik hogy van, mert csak azt akarják hallani, hogy „good”, akkor minek kérdezik. Ez az én kelet Európai hozzáállásom, ahol, ha mi megkérdezzük, hogy van a másik, akkor számítunk rá egyfelől, hogy nincs jól, másfelől, hogy kifejti, miért is nincs jól. De miért akarok megérteni valakit, egy másik kultúrát a saját kultúrám gondolkodása által, ahelyett, hogy csak megérteném, náluk az miért van. Akkor már meg is látom, hogy a felszínességre is éppoly szükség van, mint a mélységre. Mert szép a mi híres magyar lelki mélységünk, nekem feltétlen kell, és nem cserélném fel másra, ámde mindenképp van értelme ennek az amerikai felszínességnek is. Mert mire is jó ez a csacsi „how are you” -zás? Hát arra, hogy ismeretlen emberek rögtön pozitív értelemben kapcsolódnak egymáshoz, rögtön van egy olyan hangulat, érzet, hogy figyelnek rám, én is figyelek őrá, már van egy kellemes légkör, ahol azt érzem, engem tekintetbe vesznek. Amikor a boltban a pénztáros ránéz az emberre, kivárja, hogy mit felelek arra, hogy hogyan is vagyok, és kell neki a válasz, hogy jól vagyok, és akkor minden rendben, én máris nem a 162. idegesítő vásárlónak érzem magam, hanem egy embernek, és a pénztáros is egy ember, aki épp megmondja mennyit fizetek. Valami különös módon, ez a felszínesség Amerika mélysége. Felszínesen mindenki kapcsolódik a másikhoz, segítően, támogatóan, a mélység meg feltételezem, vagy megérkezik vagy sem.

Tudom, hogy Európát mennyire megtépázta a történelem, és ezzel a bizalom is sérült, ami nélkül nehéz hirtelen kapcsolódni bárkikkel, akárkikkel, csak úgy és még támogatólag is. Értem. Mégis szemem elé idéződnek jelenetek, amikor mi magyarok, európaiak is képesek vagyunk rámosolyogni egy másikra, aki érdek nélkül tetszik, vagy kedvesen csacsogni a bolti eladóval, vagy örömmel üdvözölni a kofát a piacon, akivel még váltunk is pár szót, és a többi. Ha mind többen lennénk, akik terjesztenénk a kedvességet, a másik felemelését, ha csak másodpercekre is, akkor tán lassan változna a tájképp a metró szerelvényben, ahol szürke, bús, fájdalmas arcok helyett egyre több vidám, mosolygós arc közt utazhatnánk, s egyre több napfényt csalnánk be a sötét alagútba.