Országos Kék Túra 27-es szakasz (OKT 27): Nagy-nyugodó-nyereg – Hollóháza

A hollóházi Kék túra emlékmű.

A Kék túra végpontján, Hollóházán, a teljes szakasz kilométer hosszát (1160 km) hirdető kilométerkövek.

A buszmegálló forduló, Hollóházán, olyan, mint egy Kék túra emlékkiállítás, három emlékmű is a kék túráról szól (itt a másik kettő látszik a fenti képeken). Majd az erdő, ahova bevetettük magunkat, s ahol több ilyen hajlott ág alatt is átbújhattam.

Első pillanatok a kora tavaszi erdőben, ami őszi arcát mutatta, míg hűvös volt, nem sejtettem, hogy nemsokára akkora emelkedőn kell felmásznom, hogy pillanatok alatt nyári forróságot érzek.

Sokszor vezetett az út betonozott autóúton, és hamar hófoltokkal is találkoztunk, nem gondoltam, hogy ennél sokkal több is lesz még a nap folyamán.

Mire elértünk a Bodó-rétre, a következő pecsételő helyre, jócskán ki voltam melegedve.

Imádom a nyírfákat, a sudár, ég felé törő alakjukat, ahogy átengedik maguk közt a fényt. Bármilyen sokan is vannak egy erdőben, az erdő mégis légies, szellős marad. Nem beszélve a hangjukról, mintha egy rozsdás ajtó nyekeregne, olyan félelmetes, mégis szerethető. Nagy örömömre egész hosszú részen sétálhattam köztük.

Tavaszunk addig őszies erdeje erősen téliesre váltott, egy rögtönzött korcsolyapályán kellett feljutni.

A jégpályán túljutva a kanyarból visszanézve havas-jeges az út (bal oldali kép), előre nézve (jobb oldali kép) már alig havas, és itt fel is szórták forgáccsal.

Ez volt az a bizonyos emlékezetes jégpáncélos út, amit hiába sütött olyan szépen a Nap, meg nem olvasztotta.

Az egyébként szép, jeges útszakasz után kisvártatva igazi téli tájba csöppentünk, akár bokáig vagy térdig is gázolhattunk a hóban, de szerencsére többnyire elég kemény volt már ahhoz, hogy könnyedén lehessen haladni rajta. Nagyon érdekes volt, a fák törzse körüli száraz, hó mentes tölcsér, aminek keletkezési okára az óta is keresem a választ.

Elsőre megijedtem, hogy ezen a meredek, hófödte úton kell lemennem, de végül nem is csúszott, gond nélkül lementem rajta.

Feljutottunk a Nagy Milicre, ez egy nevezetes megálló volt, paddal, ahol egy kis ebédszünetet lehetett tartani a napfényben, aminek ellenére azért a magasságnak, szélnek és a hónak köszönhetően már éreztük a kedvezőtlen hőmérséklet különbséget. A Nagy Milicnek van egy olyan érdekessége, hogy az emlékművön látható dombot, hol zöldre festik, hol valaki mások kékre. Most épp szép zöld volt.

A Károlyi-kilátó a távolban.

A Károlyi-kilátó immár jól kivehető alakja. Végre egy kilátó, alig vártam, hogy igazi szép kilátásban legyen részem.

A Károlyi-kilátóból a Füzéri-vár romantikus alakja a dombok ölelésében.

Kilátás a Károlyi-kilátóból. Nagyon kedvelem ezeket a hegyeket.

Csata-rét (balra fent). Útközben láttunk földbe vájt kis esőbeállót, sziklát, patakot jó nagy faág torlasszal, s a Füzéri várat a kecsegtető közelségével.

Visszanézve a Füzéri vár ilyen gyönyörű, ahogy a dombocska tetején csücsül, mint elbizakodott macska a búbos kemencén.

A hegyek előttünk is megmelengetik az ember szívét.

Nem győztem visszanézni, mert a Füzéri vár – tagadni se tudom – rabul ejtett, és szomorúan búcsúztam a horizonton egyre kisebbedő alakjától.

Füzér település legvégén egy panzió saját bölényekkel is rendelkezett, s az egyik éppen vacsizott. Ahogy meglátott minket, egyből otthagyta a finom falatokat, és hozzánk lépdelt. Nem tudom mire számított. Minden esetre naiv barátkozásunkra szarvát egyből a kerítéshez csapta, s utána ilyen morcos ábrázatot vágott.

Lement a Nap, amikor még 8 kilométer hátravolt Bózsváig (e napunk végpontjáig), így több képet nem is készítettem, siettünk a szállásunkra. A szép barackszínű ég másnapra szeles időt ígért.

A Bózsvai szikla.

Bózsva nevezetes még a kis taváról, illetve a falu végén falba vájt pincécskéket láttunk. Bózsván különben – szállásadónk elmesélése szerint – 104 ember él.

Nagyhután a táj.

Ezek a kisebbnek tűnő dombok is nagyon kedvesek voltak.

A két nap alatt ilyen kihalt volt a táj, az erdőben senkivel se találkoztunk, de az autóúton se igen.

Séta közben újabb tetszetős látvány.

Vágáshután köszönünk egymásnak! Olvasható a táblán Vágáshutára belépve. Ezt rögtön megerősítették a helyiek, akik közül kettő épp a faluba érve az utcán beszélgettek, és íziben odaköszöntek nekünk.

Vágáshuta fő utcája hosszan tuják sorfalával.

Még mindig tartózkodott az út a hegymenettől, amit én örömmel üdvözöltem.

Nem tudtam betelni a szépséges hegyekkel!

Amely hegyek kis szakaszon is változatosságot nyújtottak.

Egy pici tó mellett is elhaladtunk, aminek nagy része hártyavékonyan be volt fagyva.

Aztán itt jött a rossz rész, vége lett a „lazsálásnak”, újra fel-fel. De ha ez nem lett volna elég, akkor a kék túra útvonalára a „kedves” erdőrendezők “rávágták” a fákat, és ott is hagyták 50 méter hosszú részen. Ahol szépen kerülhettük meg az egészet, mert még egy őz se tudott volna átugrálni a fa halmokon. Sejteni lehet, hogy nem zártam szívembe az erdészeket.

Miután ezen a csúnya részen átküzdöttük magunkat a már lemenni készülő Nap fénye jótékony fénnyel szépítette az erdőt, ahol ettől még sajnos kaptatni kellett felfele.

Egy utolsó szép kilátás, amit a lemenő Nap fénye színezett.

Huh, felértünk a Nagy-nyugodóra. Kipurcanva. Sokszor kívántam volna valami helikoptert, ami azonnal vigyen innen, olyan végeláthatlannak tűnő meredek utakon kellett felmásznunk. Utáltam a szakasz végét. Csalódott is voltam, hogy még a naplementével együtt feljutottam, itt vagyok, és mi van a tetején, milyen kilátás? Semmilyen. A híres-neves, vagy annak vélt Nagy-nyugodó egy érdektelen helyszín volt, ami csak arra volt jó, hogy az OKT 27 utolsó pecsétjét benyomjuk, és duli-fuliként minél előbb távozzunk. Mert bár a szakasznak vége, a túrának korántsem. Mert még innen lejutni a városba, Sátoraljaújhelyre, és a kezdeti szállásunkon hagyott autóhoz további 3-4 kilométer. Fokozatosan, de biztosan besötétedett, mire kiértünk az erdőből, és be a városba.