Országos Kék Túra 16-os szakasz (OKT 16): Dobogókő

24,5 km
2019. április 21.

Dobogókőn a nagy sípálya.

A sípályától látszik a Duna csücske.

Ez a szakasz nem különösebben nehéz, kis szintemelkedések, és mégis szép tájak, kedves kis rétek, erdők.
Kocsinkat ismét a végponton hagytuk, ahonnan aztán busszal mentünk fel Dobogókőre, ezúttal „csak” egyszer kellett átszállnunk.

Dobogókő – Sikárosi erdészház

Dobogókőnél most megnéztük a sípályát, amit legutóbb télen láttunk, s az igazat megvallva, úgy sokkal szebb volt, így viszont érdekes volt a különbség. Jobbra volt a kék jelzés, ahol bementünk a szellős levélzetű erdőbe, ahol már sütött a Nap, de némi árnyék azért adódott. Egész nap váltakoztak az erdők, rétek változatos terepe. Több turistaút is ment ezen a részen, ezért például többször is találkoztunk egy idősebb párral, akiket mindig utolértünk. A Szilágyi Bernát-forrásnál is, ahol láthattuk, hogy nem aprózzák el az elemózsiát, mert kis hátizsákjuk – húsvét lévén – főtt sonkát és főtt tojást, zöldséget rejtett, amit szépen megterítve fogyasztottak: tányér, pohár, evőeszköz, kenyérke zacsiban, sószóró. Mintha otthon lennének. Falatoznak. De rajtuk is túltettek a forráshoz közelebbi asztalnál ebédelő kutyás pár, akik a padra viaszkos vászon terítőt helyeztek, s arra a többit, paradicsom, ki tudja már mik. Miután látták, hogy csodálva nézzük a terülj terülj asztalkájukat, szabadkozva mondták, hogy szalonnát akartak sütni, de a tűzgyújtási tilalom miatt erről letettek, így „csak” ez lett. Nos, egyik pár se volt kispályás, az biztos.

Itt indult az út Dobogókőn (senkit se tévesszen meg a piros háromszög, a kék is itt ment).

Látszik, könnyed kis úton haladtunk.

A Nap már reggel 9 tájt is erősen sütött.

Szinte tapintható ez a tömör erdő.

Pár óra alatt már változatos látványban részesültünk, erdő bent, erdő kint, aztán mező, s távolban újra dombok ígérete.

Szerettem ezt a tágas teret a formás fáival.

Jó volt keresztül menni ezen a mezőn, ahol az ember szabadjára engedett csikónak érezhette magát.

Miután elhagytuk a Szilágyi Bernát-forrást, lassan elértük az egyik pecsételőhelyet, ami előtt ilyen szép nagy mező fekszik.

Sikárosi erdészház, nem túl feltűnő pecsételőhelye a fán.

Sikárosi erdészház – Pilisszentlászló

Az erdészháztól változatos úton folytattuk, volt már emelkedő, patak, mező, hidak. Néha keresni kellett a kék jelzést, vagy útba igazító táblát, hogy lássuk merre is az arra. Itt az erdészház után is jól ki kellett nyitni a szemünk, hogy észrevegyük a kerítés sarkán a jelzést. Aztán a Bükkös-patak völgyében folyón keltünk át, hidakon imbolyogtunk, lejtőn „gurultunk” lefele, majd emelkedőn felfele, mígnem felértünk a Kis rigó étteremhez, Pilisszentlászlóra, ahol ismét pecsételhettünk. Ez a hely egy nagy csomópont itt az erdőben, amolyan találkozóhely és kiindulópont. Maga az étterem nagyon rokonszenvesen a kertjében direkt a kirándulóknak tart fent padokat. Az étterem előtt nagy parkoló van, de nem elég nagy, mert akkora a forgalom. Hisz itt szedik ki a bringások a bicajaikat a kocsijaikból, mert itt megy egy erdei bringaút. De a túrázók is itt vonulnak, vagy kezdik meg útjukat.

Ott a kerítés sarkán a kék jelzés, látod? Itt kellett befordulnunk.

Ezen a részen már többször kis vízfolyásokon keltünk át.

Bükkös-patak völgye.

Itt megint egy kis keresgélés, melyik kicsi út visz a kékre.

Kanyargott a patak, s mi vele.

Volt itt már némi lejtő.

A Kis rigó étterem, Pilisszentlászlón, itt kicsit kifújtuk magunkat.

Pilisszentlászló – Pap-réti erdészház

Az étterem kerítése mentén haladó kék úton kellett tovább mennünk, aztán át Pilisszentlásznón, ahonnan aztán egyszercsak bementük az erdőbe. Pici emelkedő, aztán aszfaltos út is akadt, könnyedebb rész a kellemes kis erdőben. Az árnyékos erdőből egy egyre táguló térbe jutottunk, alattunk több fele ágazó út, semmi se sejteti, hogy az elágazások mögött a Pap-rét bújik meg. Mivel ez a látvány úgy lekötött, majdnem elmentem a pecsételőhely mellett, ami a Pap-réti erdészház kerítésén található. Miután a pecsételés rituáléját elvégeztük, lementünk az elágazáshoz, s akkor megmutatta magát a rét, már látszottak a padok is. Itt is volt néhány ösvény, némi térképes játékot kívánt, hogy be tudjam azonosítani, hogy aha, arra lesz a kék tovább.

Pilisszentlászlóból be az erdőbe. Nagy tábla felirata hirdeti, hogy ORSZÁGOS KÉK.

Az út egy pontján nagyon szemfülesnek kell lenni, mert a kék út különösebb jelzés nélkül a pici bal oldali ösvényen folytatódik.

A Pap-réti erdészház balra a fák közt, kerítésén a pecséttel.

A számomra oly tetszetős elágazás, ahol nem gondoltam volna, hogy jobbra, ahol egy tábla áll, ott lesz egy rét. Na jó, éltem a gyanúval, ha van ott egy ismertető tábla, akkor kell ott lennie valaminek, de rétre azért nem gondoltam.

Pap-réti erdészház – Nagy-Villám – Visegrád

A rétről felfele kis kanyargós út, számtalan szebbnél szebb nyurga fák közt sétálhattunk. Úgy éreztem mindegyik fa fotót érdemel, de hát csak szelektálni kellett. Picit itt már szuszogásra késztetett a felfele menet, de nem volt annyira megerőltető, inkább azért ment lassan, mert minden egyes fa megállásra hívott, hogy megcsodáljam.

Pap-rét egy kis részlete. Erre ment a kék tovább, égbe nyúló fákkal.

Ugye, hogy szépek ezek a fák, pl. ez a kopasz, de tekergőző testű?

Ezen a részen az útjelző táblák igen sok helyen lekoptak, olvashatatlanra, itt épp szuperül látszódtak, így játszi könnyedséggel mentünk balra a Nagy-Villám felé. Ez a Nagy Villám olyan, mint egy indián név, nem? Mindig elmosolyodok, ha meglátom.

Újabb szép fák, ismét egy csupasz s egy lombos.

Szellős kis erdő.

A nap csúcspontja itt következett. Teljesen váratlanul. Főleg a nap vége fele már gondolta a fene, hogy még ilyen történhet vele… de akkor kidugtuk fejünket a fák közül, s ott volt egy pad, s előtte a Dunának egyik kanyarja, s körötte a sok kis domb. Hang bennakad, lehelet megszegik, ez az a pillanat. Leültünk a már ott ülő bicajosok mellé, és én kirepültem e horizontra.

Visegrád közelében a Duna fentről a dombok közt. Én Balaton-fun vagyok, de a Duna innen eléggé megejtő.

Muszáj volt menni, innen már sötétebb és hűvösebb erdőben lefele poroszkáltunk a hatalmas lejtőkön. Ami után örültünk, amikor a napsütötte tisztásra értünk. Lassan a visegrádi bobpálya is bekerült a szemhatárunkba, ami azzal kecsegtetett, hogy hamarosan elérjük aznapi utolsó előtti pecsételőhelyünket. Juhhéj. Már csak pár perc és ott is vagyunk. De korai volt az öröm, mert a pecsétet elég nehezen találtuk meg az étteremnél, mert nem a kék túra felől érkezőknek volt irányban, hanem az étterembe kocsival érkezőknek. De nagy nehezen meglett, s már csak az volt hátra, hogy lejussunk a Dunához, a komphoz, ahol az utolsó pecsétünket benyomtuk a füzetünkbe, miközben ránk sötétedett.