Országos Kék Túra 1-es szakasz: Írott-kő – Sárvár (Kőszegi-hegység, Kemeneshát)

2018. április
Írottkőről Kőszegre

Írott-kő közelében egy kis irányjelzés.

Nagyobb falatba haraptunk ezzel a szakasszal. Ezért aztán fel is osztottuk kisebb részekre, s több nap alatt teljesítettük. Azt kell, hogy mondjam, hogy bármilyen síknak is látjuk a terepet előre a térképen, jól gondoljuk meg milyen az erőnlétünk, mert egy nap túrázás egész más a szervezetünknek, mint több nap túrázás.

Passhöhe: az elesett burgenlandi katonák tiszteletére emelt emlékmű.

Írott-kőről mentünk lefele, mert ez kedvezőbb, valóban így zömében lejtős úton haladhattunk. De valahogy oda is el kellett jutni, mi Ausztria felől közelítettük meg, Passhöhe (Rohoncot és Lékát összekötő 56. sz. főút legmagasabb pontja Passhöhe) felől. Ahol parkoló és büfé is található.

Ilyen szellős fenyők közt vezetett az út a kilátóig.

Innen, a parkolótól indulva egy kényelmesen járható erdei úton vezet a tematikus Kőzet tanösvény az Írottkőn található őrtoronyig, mely nem mellesleg pontosan az Osztrák-magyar határon fekszik. A szakasz kb. 2 km. A fokozatos és egyenletes emelkedő miatt a 82 méteres szintkülönbség alig észrevehető, mindenki számára könnyen leküzdhető.

A Kőzet Tanösvény néhány állomása: balra fent: Kvarc (az üvegtől a napelemig), jobbra fent: szericit mészkőpala, balra lent: szerpentinit – metszhető kígyókő, jobbra lent: A Pauliberg, vulkanikus kőzet. A kőzetek mellett fém könyvecskéből lehetett német/angol/magyar (ebben a sorrendben) nyelven számos ismeretre szert tenni a kövekről.

Nekem nagyon tetszett ez a tanösvény, mert az erdő önmagában se volt unalmas, de ezekkel az állomáshelyekkel jól eső várakozást ültettek belém, hogy vajon milyen kő lesz a következő, abban mi az érdekes, és közben észrevétlenül el is ért az ember Írott-kőre.

Amikor a fák közt megpillantjuk a kilátót és mellette a messziről még szinte észre sem vehető követ a 884 méter magasan lévő Írottkőt.

Az Írottkő-kilátó (látogatása ingyenes) s a mellette lévő Írottkő a fém táblájával.

Miért hívják Írottkőnek? A név jelentésének gyökereit határkő mivoltában kereshetjük.
Ténylegesen itt húzták, azaz „írták” a határokat. Ez azonban elsősorban nem az Osztrák-magyar határra vonatkozik, hanem inkább az eredeti és még ma is fennálló birtokviszonyi határokra. A területhatár évszázadok óta az út mentén a parkolótól egészen az Írottkőig húzódott. Az úttól északra, Lékáig (Lockenhaus) az Esterházy hercegi család, az úttól délre, Rohoncig (Rechnitz) a Batthyányi nemzetség birtokában állnak a területek.

Az Írottkő-kilátó bejárati falára rögzített felirat emlékeztet rá, hogy a vasfüggönyt 1988. június 17-én bontották meg. Azért is fontos ez, mert a Kőszegi-hegység határvidék is, országhatár is, s az itt álló toronynak pontosan a közepén fut az osztrák-magyar határ. A torony belsejében egy informatív képes kiállítást tekinthetünk meg az államhatár létrejöttéről.

A toronyból fentről látni az utat, ahol kijöttünk az erdőből a kilátóhoz.

Távoli havas hegycsúcs is látszik fentről.

Beszereztük a pecsétet, aztán elhagytuk a formás kis kilátót.

Utunkat a Hörmann-forrás felé folytattuk (a turista tábla azt írja 30 perc, de valójában azért az több, ha az ember nem rohan, hanem közben nézelődik). Nagyon tetszett ez az erdei szakasz, mert nagyon változatos volt az erdő, nem volt időm megunni.

A bükk fák kedvenceim, s így erdős tömegben különösen vonzóak, vékony hófehér törzsükkel, ahogy teret hagynak maguk mellett másnak, a szélnek, levegőnek, fénynek. Szerettem köztük járni.

Bükköst időnként fenyves váltotta fel, de az se a sűrű, sötét fajtából.

Az erdős részből egy panorámát is mutató gerinchez hasonló részhez értünk, távolban a sárga repcetáblák.

Betonút mellett elérjük a Hörmann forrást.

Innen betonúton lehet tovább menni.

A Stájer-házak felé ilyen szép kilátásban gyönyörködhettünk, ahogy ereszkedtünk lefele.

Aztán a Stájer-házak után ilyen szívdobbantóan csodaszép volt az erdő, mindenfele bükkös, laza fák, ebbe csak beleszeretni lehet.

Ezen a részen volt a kedvenc feliratom az erdőben, amit olyan jó lenne, ha minél többen olvasnának. Azt sajnálom csak, hogy képet nem tettek mellé, így talán vannak, akik elmennek mellette, pedig egy nagyon fontos szöveg. Arról, hogy az erdészek miért hagyják az erdőben a kidőlt fákat, a korhadó faanyagokat, mert azon túl, hogy azok lebomlásuk után humusszá, vagy élő anyaggá alakulnak, de madarak számára is fontosak. Fokozottan védett harkályuk, a fehérhátú fakopáncs leggyakrabban ezen a földön fekvő, korhadó faanyagon táplálkozik.

Az erdőben mindenfele látszik, hogy a fakitermelés milyen jelentős, sokfele nagy farakások, akár embermagasságúnál nagyobb, mint ez itt a képen.

Lassacskán elértük az Óház-kilátót, ahonnan hasonlóan szép volt a kilátás, mint Írottkőtől.

Mert tapintásra hegyek, s erdei út.

Vagy akár Kőszeg város templom tornyait is láthattuk már.

Innen a Hét (vezér)-forráshoz már hamar el lehet érni egy meglehetősen lejtős úton.

S íme, a Hét (vezér)-forrás, a fehér oszlopok alatt olvashatjuk azt a felsorolást, amit már kisiskolás korunkban fejből kellett fújnunk: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm.

Itt beszereztük a következő pecsétünk, még pedig úgy, ahogy sose gondoltam volna, sorba kellett állnunk. Bizony. Meg voltam hökkenve s egyúttal ledöbbenve, hogy az erdő mélyén egy szúnyogos kis forrás esőbeállójánál egy pár megelőzött minket, aztán gyors vágtával becsapódott egy magányos vándor, ezek után nem csipkedtem magam.

Napnyugtával siettünk ki az erdőből, előtte még elhaladtunk a már Kőszegen lévő Kálvária-templom mellett.

Este értünk Kőszegre.

Velem

Itt Velemben minden fából van (nem véletlen, hisz láttuk a Kőszegi-hegységben, hogy milyen sok fát termelnek ki), amit rögtön ki is faragnak, ízlésesen megmunkálnak, legyen az egy korlát, információs tábla, mellszobor. A Hősök kapujánál, a Péterics-forrásnál is ezt tapasztalhatjuk.

Kőszegtől kb. 9 km-re található település, amiről itt csak zárójelesen emlékezek meg, mivel nem része a Kék Túra szakasznak. Azonban, ha valaki Kék Túrától függetlenül akar Írott kőre menni, akkor innen Velemből is megteheti. Nekünk itt lett szállásunk, ezért ezen a nagyon kedves helyen is körül néztünk, ami hasonlóan bájos településként élt az emlékezetemben, mint amilyen valójában.

Velemben áll a Vasfüggöny Látogatóközpont, aminek a kertjében a Népi Kézműves Műhelyek is helyet kaptak, ahogy a Velem – Koronaőrző Bunker is. A látogatóközponttal szemben Ősi jelképeinket láthatjuk.

Velem Stúdió Népművészeti Egyesület kovács műhelye a Vasfüggöny Látogatóközpont udvarán.

Kőszegről Tömördre

Kőszegen este nézelődtünk, s reggel is csak átrobogtunk rajta sajgó szívvel, hogy majd egyszer ide vissza kell jönni, mert klasszikus ékszerdoboz városka, az, ami nekem szívdobbanásos. S itt beszereztük pecsétünket.

A túra ezen pontján részre hajló és erősen szubjektív leszek, mert eddig elbűvölő, szeretetre méltó tájékon mentünk, de utána a számomra uncsi rész következett. Eddig nem gondoltam, hogy erdők közt ekkora különbségek lehetnek, de igen. Ezen a részen a fotós kedvem is alábbhagyott, mert ugyan mit fotózzak az egyforma erdőn és egyforma tájon?! A nap folyamán a legnagyobb élmény egy női szarvas hangos berobbanása és azonnali távozása volt, amikor az út szélén némán álldogáltunk.

A Kék Túrának ezt a szakaszát több ponton is átlengi ez a határ feeling. A sok vadászlesről is az jut eszünkbe, hogy tán ezek is egykori őrbódék voltak. De talán nem. Minden esetre nem tud nem eszünkbe jutni, hogy pár évtizede nem tudtunk volna ilyen nyugodtan sétálni itt.

Az út egyik részén ilyen hatalmas hangyabolyok nőttek a fák tövéhez.

Általában ilyen volt az út.

Letértünk a Kék Túráról a kőszegi Alső-erdőben lévő Őz-kúthoz, ahol már magasra nőtt a növényzet, padok, tűzrakó hely, és szúnyoghad. A forrás a vasfüggöny megépítése után a határsávba került, ezért 1990 előtt csak az ott dolgozó erdei munkások és a határőrök látogathatták.

Ilyen látványosság is volt az erdőben.

Vagy ilyen, a Gradics forrás, ami ivóvíz, s már közel volt a „kijárathoz”.

Aztán beértünk a kedves, szolid kis Tömördre, ahol pecsételhettünk.

Tömördről Szelestére

Az úton semmi különös látnivaló nem akadt. Többnyire, egyenes úton, eseménytelenül haladtunk, végén országúton az Ablánci malomcsárdáig, ahol stemplizhettünk.

A csárdától autóúton vitt a Kék, aztán változatosan volt ott erdei út is, mező, s végül újra egy település: Szeleste, ahol az italboltban pecsételés.

Festetics-kastély Szelesténél, kis letérővel lehet itt pihenni a kastély parkjában.

Szelestéről Sárvárra

Ilyen kis árnyéktalan helyeken mentünk. Míg nem elértünk Bögötre, ahol a villanyóra szekrényben, elég meglepő helyen találtuk meg a pecsétet. Bögötön ezen kívül sok érdekesség nem volt.