Országos Kék Túra 21-es szakasz (OKT 21): Mátraháza

23,5 km
2020. május 3.

Kékestető, TV-torony, a szakasz leghíresebb pontja.

A Mátra, megint a Mátra, ami egy napon ad mélységet és magasságot, s nem csak a tájban, hanem a lelkedben is. Fény, sötétség, kitárulkozó hegyek és bezárkózó erdők. Sziklák és folyók. A múlt sötét árnyai a recski emlékmű távoli képében, s egy virgonc mókus meglepően aktív barátkozása.
A nap azonban csöppet se indult biztatóan, bár tavasz volt javában, de mi hajnalban indultunk, hogy már reggel 7 óra tájt Mátraházán legyünk. A reggel több mint csípős volt, kapkodtam a lábam, és arra gondoltam, csak pár óra, és biztos dobálni fogom le magamról a kabátot és pulcsit – nem akarok nagyon előre szaladni –, de ez merész vágyálom volt.
Megindultunk hát Mátraházáról be a még szürkés erdőbe. Igen siethettünk, mert egy óra alatt már Kékestető település táblánál voltunk. Közben útba esett a Jávoros forrás.
Majd jött a mókuskaland, amit utána egész nap felemlegettünk!
Ritkán fényképezek állatokat a természetben, mert inkább élőben – nem kijelzőn keresztül – szeretem nézni őket, amíg megajándékoznak ezzel a pillanattal. Most is így volt. Messziről néztük a feketés szürkés és vörös mókust, ahogy ugrálnak a fákon, falatoznak a magasban, leszaladnak a talajra, ahol szöszmötölnek. De nem ijedtek el tőlünk, hát akkor, nosza, fényképezek. Egyszer csak azt látom, hogy a kis vörös egyenest felém tart, hatalmas ugrásokkal, célt nem tévesztve, megáll előttem egy lépésre. Nézünk egymásra. Aztán körbe járkál, újra visszajön elém, szemezünk, két lábra áll (látszik hasán a fehér sáv), bűvölően néz rám, mint egy kunyizó kutyus. Mivel láthatóan nem akar elmenni, nem fél, fényképezem, ha már így modellt áll. S akkor…hopp…ráugrik a lábszáramra, rendesen átfogva azt, négy kis cuki karmos lábacskájával…cifra szavak közepette reflex-szerűen leráztam lábamról a kis bogáncsot. Huh, döbbenetes és emlékezetes, különleges élmény volt. Főleg, hogy a mókus ezek után se tágított és fenntartotta érdeklődését irántam, de akkor már óvatosabb voltam. Később eszméltem csak rá kiábrándultan, hogy kiemelt figyelmének mi lehetett az oka: a hátizsákomban lapuló kis zacsi mogyoró.

Galériaképek (képekre kattintva nagyban láthatóak)

Mátraházánál az erdő kora reggel.

Egy patinás útjelző.

Jávoros-forrás.

Új barátom, a rojtos fülű kis vörös mókus.

Miután újdonsült rojtos fülű barátom elügetett tőlünk, a szanatórium épülete (ahol pecsételtünk) fele haladtunk tovább, itt felmentünk a Kékestető pontját (1014) jelző kőhöz. Közvetlen előtte található a motoros emlékhely, talán az egyetlen „temetőszerű” hely, ahol igazán érzem a temető jelentőségét. Többször láttam, de mindig megérint a különböző táblák, szövegek, tárgyak, amik mögött mind érezni a megrendült itt maradtakat, s a sok különböző megemlékezés mégis egy. Ezek fölé magasodik a TV-torony (180 m magas), amit már jó messziről lehet látni. Tetejéről pedig jó messzire lehet ellátni, mert a körpanorámát nyújtó fedett és nyitott kilátóteraszáról akár a Magas-Tátráig is elláthatunk. Mi ezt most kihagytuk (zárva is volt, Nap se sütött még).
Onnan azonban hívogató látványt ad a sípálya, ahova előre kell mennie az embernek, hogy lenézzen a Mátra alatti falvakra, távoli hegyekre.
Kékestető után, ahogy bebújunk a sötét erdőbe, egy egészen más világba csöppenünk, mintha behúznánk egy függönyt és a padlás sötétjében játszunk, kicsit félelmetes és sejthető váratlanságokkal teli. Hideg. Hiába van május, bosszús vagyok, hogy mégis kitettem a kesztyűt, sapkát, sálat, mert most kéne, valami kesztyűféle akad egy táska mélyén, lehelem az ujjaim, próbálom melengetni az elgémberedett ujjaim és persze mozogni, de mégse tudok annyi hőt termelni, ami most kéne. Ilyenkor a Napnak már melengetni kéne, de nincs Nap, és az árnyas fák közt fokozott a hidegérzet és a hideg is.

Galériaképek (képekre kattintva nagyban láthatóak)

Kékestető, TV-torony már látszik a fák közül, közeledünk a csúcshoz.

Kékestető, TV-torony lábánál, a motoros emlékhely, s a sípálya.

Kékes, 1014.

Kékestető után a hűvös, sötét erdő.

Átéreztem szorongatott helyzetem, de mély önsajnálatomból ki-kizökkentett a szép táj, olyankor kitéve magam a zord időnek, lehúztam alkalmi kesztyűm, és kattintottam. Például ilyen volt a panorámás kitekintés után a fakeresztes Erzsébet szikla. De igazán akkor éreztem, hogy mit nekem tavaszi zimankó és szélfúvás, amikor egy szép andezitsziklás részhez értünk, majd a Sas-kőhöz. Itt volt a nap első gyönyörű panorámája, amire nem számítottam. Számomra itt ez volt a fő, bár ez egy I.világháborús emlékmű, még kopjafa is volt mellette. De a kilátás elvitte róla a figyelmem, mert még szutykos szürke hűvös reggelen is csodás volt.
Ezen a részen keskeny gerinceken visz az út, s lassan kisüt a Nap is, miközben a Mraznica-tetőre érünk (egy kis völgyfélében az esőbeállónál pecsételünk egyet). Majd némi kaptatóval feljutunk a Nagy-Szár-hegy csúcsára (743 m), ami kedves romantikus hely, visszanézve pedig ismét pompás látképet kapunk (Markazi várrom gerince, Mátraalja települései).

Galériaképek (képekre kattintva nagyban láthatóak)

A fakeresztes Erzsébet szikla (jobbra fent).

Az andezitsziklák a Sas-kő felé.

Sas-kő, az I. világháborús emlékművével, és onnan a kilátás.

Kilátás a Sas-kőtől.

Sas-kő után az erdő.

Nagy-Szár-hegy.

Nagy-Szár-hegy és a kilátás.

A kékestetői TV-torony is látszik a távolban a Nagy-Szár-hegytől pár lépésre.

Nagy-Szár-hegyről kilátás.

Kiérve az erdőből egy elágazáshoz érünk, ahol még egy pad is található, innen lehet az Oroszlánvár felé menni. Az út kezdete itt egyáltalán nem kecsegtetett semmi nagyszerűvel, egy sötét, szúnyogos erdő, amin végig menekül az ember. De aztán meglepő fordulat, és kicsi bokros tájjá változik az emelkedővel a táj, fejünk felül az erdő is eltűnik, s átadja helyét az égboltnak, s vele együtt egy lélegzetelállító kilátásnak. Ami a lábunkat is megállítja, mert csak nézünk, hogy de ez most hogy került ide. Meglepődésünk fokozza, amikor „belenagyítva” a tájba egy vöröses pusztaságot látunk, rajta egy kereszttel, s rájövünk, ez a recski munkatábor emlékműve. Ezen a ligetes részen szó szerint egyik pillanatról a másikra úgy változott meg az idő, hogy a végre szikrázó napsütés, tiszta égbolt helyén szürke testes felhők jelentek meg, egyre közeledve, amit csak bizonyossá tett a feltámadt és erősödő szél, és zutty, már ömlött is az eső. Szép, mondhatom, ma már dideregtem, most még ázni is fogok, ajjaj, ez nem királylányoknak való. Akik ilyenkor hintó híján kénytelenek berohanni egy csekély levélzetű távoli fa alá (lévén ligetes épp a táj). Ahogy jött, úgy ment ez a zápor, amit az égbolt is mosolygós napfénnyel ünnepelt, hát még én, mert nem áztam ronggyá mégse.
Miután ilyen jóra fordult minden, akkor vissza az erdőbe, időnként sáros úton elértük a Jóidő-kutat, utána a Remete-forrást, ami az erdő mélyén csak egy csatornacsőnek tűnik.
Következő váratlan csúcspanoráma helyszín az erdőből kibontakozva a Gazos-kő (507 m). Erre már igazán nem számítottam. Azt hittem, már csak hegyen-völgyön át sietünk a célba, mint egy szemellenzős ló, erre hatalmas megálljt parancsolt ez a pont. Ilyen széles kilátás, ahol ennyire nagy teret kap a szemhatár, nem volt a nap folyamán. Nem először ámultam ezen a napon. Gondolhatnánk…, de utoljára, ám…nem biztos. Ereszkedtünk lefelé, közben a naplemente is elért, ami gyakran káprázatos színbe vonja az adott tájat. Most is így volt. Először a dombokat világította meg színes reflektor gyanánt, majd egész Sirokig kísért a naplemente, még az elhagyott vasútállomásnál is utolsókat csillant a Nap a vasútállomás síneinél, mielőtt végleg lebukott aznap. A napnak ezzel vége is lett: OKT 21: pipa.

Galériaképek (képekre kattintva nagyban láthatóak)