Országos Kék Túra 5-ös szakasz: Tapolca

17,1 km
2018. július 14.

Mint valami szétesett szalmabábú futottunk a vonathoz, lógott rajtunk minden cuccunk. A vonat mellett a tárcsás hölgy nyugtatott, hogy ne siessünk, megvár. Jól eső érzés volt ez. Zsupp, le az ülésre, vonat megy is. Szuper, jó irányba szálltunk fel, minden stimmt. Kalauz jön. Nincs jegyünk? Itt akartuk megvenni a vonaton, mert lóhalálában értük el (amit ő is látott) a vonatot? Hát ez nem járja. „Meg kéne büntetnem, mert ha az állomáson van pénztár, akkor kötelező ott jegyet venni, ha nem, akkor 2400 Ft a büntetés”. (A 250 Ft-os jegyhez). Persze látszott rajta, hogy nem akar megbüntetni, de azért érezteti kicsit a hatalmát, és nagylelkűséget gyakorol. Amúgy kedves volt, megbeszéltük vele, hogy a második megállónál kell leszállnunk. Szépen zakatolt, mi békésen pihegtünk, amikor is benyit a kalauz, hogy áthaladjon, s csodálkozva kérdi, „Nem Tördemicen akartak leszállni…”? Közben a vonat már épp indul. „De” – mondjuk rosszat sejtve. „Mert ez volt Tördemic.” – mondja ő. „Ó, ezt nem hiszem el…!” – jajdulok fel. Kalauz felcsóválva el. „Ezek se komplettek!” – gondolhatta magában.
Öröm volt ezen ürömben, hogy egy extra rövid megálló jött, ahol iziben leszálltuk, de mégis túljöttünk 3,5 km-t a kívánt indulási ponttól. Na príma, még el se indultunk jószerivel, és már bajban vagyunk. Mert vonat vissza legalább 1 óra múlva, busz még ritkábban jár. Marad a stoppolás, vagy a gyaloglás, hogy mínusz 3 km-ről indítsuk a túrát.
Akkor stoppolás… Bevallom, nem műfajom, állni az út szélén, koldusnak érezve magam, hogy légyszi-légyszi valaki szánjon meg csak egy csöpp kis 3 kilóméterkére. Adtunk magunknak 20 percet, ha addig nem vesznek fel, menni kell. Aztán úgy 10-15 perc után, csodák csodája, autó fékez, iszkiri, és elvisz minket. Egy kedves, barátságos fiatal srác ült a volánnál, akivel jól elbeszélgettünk abban a pár percben. S aki megmentve túránk gyászos kezdését, visszavitt a Badacsonytördemic vonatállomásra. Amikor stoppolunk, mindig pironkodva veszem észre, hogy az emberek közül milyen sokan szívélyesek, barátságosak, nyitottak, s próbálok átszipkázni tőlük ezekből valamit.

Badacsonytördemic vasútállomás! Igen, igen! Csak elértünk a kiindulópontunkhoz.

Hogy a sok izgalomra legyen valami üdítő is, az indulást egy pecsételéssel pecsételtük meg. Majd uccu neki, vár a Balaton és a hegyek.

Szigliget felé közeledve.

Az út elég sok szakaszon az aszfaltos autóúton vezetett, már rögtön az elején is. Itt még vígan voltam, elég sok árnyék volt, s hegyek tömör látványa. Bizakodtam, hogy bár nyári meleg van, de csudajó napunk lesz.

Megkedveltem Szigligetet, még visszajövünk ide.

Ezt csak megerősítette első állomáshelyünk, Szigliget, ahol még sose jártam, csak a hírét ismertem. Szigligeten járva éreztem, nem buta szóbeszéd, hogy van valami Szigligeten, amiért méltán olyan közkedvelt. A település határát átlépve bájos büfébe, étterembe botlottunk.

Ott-ott a Szigligeti vár a biztató távolban.

A Szigligeti vár hamar bekerült a látóterünkbe. Jó orientációs pontnak is bizonyult: ahogy nőtt a vár a szemünkben, tudhattuk, úgy csökken a távolságunk a következő pecsételő pontig, ami a vár alatt volt.

Előtte még elhaladtunk az Esterházy Pincénél.

Majd hamarost egy csalogató kilátást vettem észre balra. Nanáhogy letértem ezért a Kék útról. Ilyen cuki házak voltak a kilátás mellett mellesleg, Szigligeten.

Ez volt az aznapi első Balatonos látvány.

Egész hamar a Szigligeti várhoz értünk, aminek az aljában egy katonai temető áll ágyúval (jobb felső kép), valamint egy kis templom.

Innen egy erősen meredek úton lehet felmenni a várba, amit egy másik alkalomra hagytunk. Különben jó nagy parkoló áll a látogatók rendelkezésére, akik vannak is bőven. Itt is pecsételtünk, falatoztunk, s mentünk tovább.

Ahogy kikeveredtünk a vár környékének forgalmas környékéből, s elhagytuk Szigligetet, a Balatont körbekerülő bicikliúton kellett folytatnunk utunk.

A bicikliút pedig autóútban folytatódott. Az immár közel 30 fokban, a meleget sugárzó aszfalton gyalogolni elég öngyilkos dolognak éreztem.

Az autóutat leküzdve ismét földút, és az egyre nagyobb méretben látszódó Szent György hegy, aminek biza belemegyünk majd a gyomrába, mint Jónás a cethaléba (ám Jónással ellentétben mi még aznap ki is jövünk belőle). Itt még nem sejtem, hogy korán örülök, hogy nincs aszfalt, mert lesz helyette jó nagy emelkedő fel a hegyre.

A Lengyel-kápolna a hegy lábánál, oda igyekszünk.

Oda is értünk persze, és a kápolna bejárata feletti fülkében lévő szobor kötötte le a figyelmem (jobb felső kép), mert nem tudtam hova tenni, hogy vitézünk egy fura – sakál vagy tigris vagy szörny – fejű négylábún ugrat át.

Itt fent, Hegymagason ilyen szép volt már a kilátás, számos hegyekkel, köztük kibukkanó „Balatonokkal”.

Na de itt volt aztán a kipurcanás, az árnyék követelése, és a Balaton sóvár nézése, hogy, ó basszus, most inkább megmártózni kéne benne, mintsem nézni.
Itt is elég sok ember nyüzsgött, gondolom, mert volt parkoló (hogy irigyeltem őket, hogy autóval jöttek), meg pincészet is.
Itt már találkoztunk más túrázókkal is, megnyugodtam, hogy nem mi vagyunk az egyetlen őrültek, akik 30 fokban gyalogolnak. Sőt, volt, aki menetfelszerelésben (sátor, hátizsák, fityegő cipők) kutyagolt. De a pálmát a két fiatal anyuka vitte el, akik hátizsák helyett egy-egy gyerekeket cipeltek magukra szerelve a kánikulában. Ehhez képest mi piskóták voltunk.

Kipihenve magunkat, laza sétával elértük az Oroszlánszájú-kutat, ami a nap egyik csúcspontja volt. Hideg forrásvíz, amivel feltölthettük igen kiürülőben lévő kulacsaink, magunkat is meglocsolhattuk a hűs vízzel. Máris újjászületve folytattam a kirándulást.

A kútnál ilyen volt a kilátás.

Tettünk egy kis félkört, ahol végig ilyen panoráma mellett sétáltunk, az erdőig.

Az erdőben jó volt az árnyék, de rossz volt a szúnyoghad. Az erdőben volt egy olyan út, ami ismét kilátóponthoz vitt, nem kérdés, hogy azt meglátogattuk.

Érdemes is volt, mert ott volt a Badacsony is a maga gyönyörű valójában.

A többi hegy is, pl. a Gulás, a sima csúcsos gömbölyded tetejével. Ahogy ölelik körül a Balatont.

No de, vissza az erdőbe, ahol azért ilyen szebb, kis fejünk felé hajló ágas utak is akadtak.

Némi caplatás még az erdőben, már egyre türelmetlenebb vagyok, hol vannak már azok a híres-neves bazaltorgonák! Amikor is a fák közt gyanús kőzetekre figyelek fel, s két túrázó is épp akkor jön onnan, megerősítve, hogy igen, ideértünk.

Fentről ilyen egy bazaltorgona.

Mi nem lentről, ahogy az emberek többnyire szokták, hanem fentről közelítettük meg a bazaltorgonákat, így elsőre nem értettem, hogy mitől orgona, és mitől olyan nagy szám. De eztán ahogy lejjebb mentünk, és kibontakoztak az orgona sípjai, s annak oszlopai, akkor már világos lett.

A bazaltorgonák lentről.

Engem a bazaltorgonák a cseppkövekre emlékeztetnek, amik nem bent a barlangban nőttek, hanem kint a szabadban.

És hogy hogyan nőttek oda, ennyit érdemes róluk tudni: „A felszínen szétterült lávát a kihűlés során repedések járják át, amelyeket a napi hőingadozás, a fagy és a szél is egyre tágított. E ma is zajló mállási és aprózódási folyamat alakítja az 1-2 méter vastag és 30 méter magasságot is elérő „orgonasípokat”. Az erózió a bazalt alatti laza pannon réteget is pusztítja, s az alapjukat vesztett oszlopok ledőlnek.” (A Balaton Felvidéki Nemzeti Park táblája a helyszínen.)

Aki lentről megy felfele, őt jobban mellbe vághatja a látvány.

Ilyenek a távolból a bazaltorgonák. Mosmár kicsit olyannak látszanak, mint a vízparti homokból épített csepegtetett vár tornyai. De nem is, orgonasípok ezek a javából.

Látva a túra fő szenzációját, igazán nyugodtan folytattuk utunk, következő állomásunk a Szent György-hegyi turistaház volt, mert ott volt némi pecsételnivalónk.

Útközben megtetszett ez a hegy, a csigavonalas útjával.

Itt már kifele mentünk az erdőből is, és a túrából is, itt már lelki szemeink előtt láttuk a végét.

De addig még ismét autóúton kellett 2-3 kilométert megtenni.

Íme a tapolcai vasútállomás, ahol aznapi utolsó pecsétünk meglett.

El voltam ájulva ettől a vasútállomástól, olyan tipp-topp, olyan utas barát, szuper kulturált, tiszta, fedett kivilágított bringatárolóval, szóval csili-vili. És ráadásnak a végében egy szép régi piros mozdonyt belenyomtak egy épületbe, orrát meghagyva előre kandikálva. A mozdonyorra még fel is lehet mászni.
A Kék túra ezen szakaszát teljesítettük, beszálltunk hát az autónkba, ami ott várt a vasútállomáson, és még gyorsan megnéztük Tapolca fő látnivalóit.