A tettes visszatér a tett helyszínére – szól a baljós és kissé szarkasztikus mondat. Nem csak a tettes tér vissza, hanem az áldozat is. Sőt! Miért? Sokáig nem értettem. Mit akarnak ezzel a visszatéréssel? Sebeket újra feltépni, újra átélni, öngyötrés? Mi? Mi ez? Vagy valami elégtétel? Micsoda? Mi mozgatja őket? Ők se tudhatják, ez csak…
Amikor felfigyelsz magadban egy új érzésre, amely kis magocskaként már ott van a lelked termőföldjében, akkor bizton tudhatod, hogy abból a magból csíra lesz és növény. Az érzésből valóság lesz és megvalósulás. Akkor is, ha már nem teszel semmit, sőt, ha el is felejtkezel a magról. Mert a mag utat tör magának a fény felé.…
„Milyen bájos is a növekedő dolgok csendje” („How lovely is the silence of Growing things”) – állított meg egy kis kerti dekoráció, amely a növények közt hívta fel magára a figyelmet. Decemberben, amikor ideje van több időt odabent tölteni, a lelkünk tereiben, s ott növekedni, akkor nagyon időszerű ez a mondat, és nagyon sok jelentésű.…
Ha az eszed az intuíciód, akkor gondolataid iránytűjének északja a megérzésed. Merd hát követni sugallataid, halk benső hangjaid, mert a célhoz visznek. Ezt az írást is megtalálhatod a Fényüzenetek című könyvemben, amely kedvezményesen megvásárolható a kiadónál, valamint több könyváruházban is kapható (Bookline, Libri).
Kire hallgass? Magadra. Mindenki más azért kerül csak eléd, hogy segítsen rájönni, mit is akarsz, megerősít benne, vagy eltántorít tőle, ami a te igazi, lelked mélyén eredő választásod. Nálad jobban senki se ismer téged, és ha nehéz is elképzelni, de te mindent tudsz önmagaddal kapcsolatban. Csak hagyd, hogy a válasz felszínre jöjjön, és bízz benne!…
Egész életünk folyamatos transzformáció. Kisgyerekből fiatalok leszünk, aztán öregek, s ezek mind mi vagyunk, és mégse. Átalakultunk, kicsit elpihegünk, beleringatjuk magunkat az illúzióba, hogy ez vagyok én, és máris átváltozunk valami mássá, aki megint én vagyok, és mégsem, és mégis. Perctündérek vagyunk, ez az élet misztikuma: mindig más és más pillangóként bújunk ki önmagunk bábjából…
„Pont erre van most szükségem” – mondta a hölgy, szinte magában és magának beszélve. A külvilág csak díszlet volt a színes belső világa számára, ahol a figyelmét tartotta, és most kikémlelve onnan, beemelte a világába a könyvet, a könyvem. Kezébe vette és fontolgatás, méricskélés nélkül döntött, majd felém nyújtotta, hogy dedikáljam neki. A megtiszteltetés enyém…
Szeretnék mákgubóvá változni, igazán kecsegtető kilátás. Azt hiszem, az is leszek. Az átváltozás mezején jártam, s reményt kaptam. A lét misztikumát hordozza a mákvirág, a mákgubó. Amikor virágzik, lágy szirmai együtt mozdulnak a széllel, lila virágával teljes pompájában csábító szirén, a bujaság esszenciája. Ez a mi ifjúkorunk. Aztán elhullajtja nagy csészeleveleit, majd ifjúsága utolsó darabkáit…
Amikor nem sír már benned semmi a megbocsátásért kiáltó személlyel kapcsolatban. Amikor nincs benned indulat, se fájdalom, se remény vagy bizakodás, se kritika, se elvárás. Kiüresedett az az érzés, ami korábban sok érzelmet szült. Észrevétlenül felkerült a polcra, a többi közé. Amikor a nemrég még megbocsátást kívánó témára gondolsz, akkor pont úgy jut eszedbe, mint…
Rejtegeted a sötétséged, látni se akarod lényed borús részeit, mert tudni se akarsz róluk. Nem, nem. Az nem én vagyok, az csak az árnyékom. A nem-szeretem részeidet tolod el magadtól. Hátha akkor le tudod magadról választani, s végre megszabadulsz tőlük. Pedig magadhoz kéne ölelned, hisz az árnyékod pont olyan szép, mint Te magad, aki e…
A honlap sütiket használ Részletek
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.