2003
Granada, Sacromonte negyed
Mielőtt…
Időszámításunk előtt voltam Spanyolországban. Most jövök rá, hogy csak egyszer eddig életemben, pedig olyan az érzés, mintha sokszor lettem volna. Annyira sok mindent láttam, olyan fiatal voltam, és olyan hamar elcsavarta a fejem, no talán nem is Spanyolország, hanem Andalúzia. De aztán mégis, Spanyolország.
Időszámításunk előtt azt jelenti, hogy az Internet szárnybontogató kezdeti korában, amit egy mai fiatal el se tud képzelni. Mobiltelefonom még nem volt, szállást se tudom hogyan foglaltam, talán e-mailben, mert az már volt. Akkoriban még létezett a penfriend fogalma, a levelezőtárs, akivel gyakoroljuk az idegen nyelvet, és nem e-mailben, nem, hanem rendes papíron megírt levélben, amit borítékban reptetünk a másikhoz, és aztán várjuk, hogy hetek múlva mit reptet vissza hozzánk. Így leveleztem Miguellel, hogy miért pont egy spanyollal gyakoroltam az angolt nyelvet, azt ne kérdezzétek, talán nem akartam leégni egy eredeti angol nyelvű előtt, és így kisebb volt a kockázat. Nagyon jól, szórakoztatóan leveleztünk, képeslapokat is váltottunk, megmutatta milyen képregényeket készít, telt-múlt az idő, mígnem egy nap szóba került, ha már ilyen jól levelezgetünk, hogy ő majd ellátogat Budapestre, én meg Spanyolországba. Szó szót követett, aztán leginkább tettet, és én már Spanyolországban is találtam magam.
Indulás Spanyolországba
Miguel, Alcalá de Henares-ben élt, ami Madrid közelében egy kedves kis diákváros, így aztán Madridba utaztam, ahol egy youth hostelben szálltam meg (talán Miguel szervezte).
Innentől azonban csak impresszionista csapongással tudok mesélni, ahogy az emlékezetem szűrőjén kiesnek az emlékeim. Spanyolország egyébként is amolyan szerelmes érzések láncolataként él bennem, csupa-csupa érzés, legyen bár mesés vagy kevésbé, de élő, eleven érzések. Mint amikor úgy harapunk a létezésbe, hogy finoman ízlelgetjük, de közben mintha habzsolnánk, de nem, mert apránként zamatoljuk és ráérünk, mert mintha végtelen lenne az időnk.
Madrid és környéke
Madridot nem szerettem meg, egy nyüzsgő metropolisnak láttam, ahonnan hazatérve, Budapestet egy kis falunak éreztem, Madridhoz képest, sokkal csendesebb és nyugodtabb a mi fővárosunk. Madrid zaklatott volt, nagyjából és egészében, még ha voltak is vele szép pillanataim, de egy olyan hely a világban, ahova nem kívánok újra menni.
Miguel pár napra idegenvezetőm lett, elvitt a városába Alcalá de Henares-be, aztán eljött velem Segoviába, ez lehet, hogy már a hazafele szakaszban volt, és penfriendünk a valós világban kezdett repedezni, amikor rám förmedt, hogy hogy lehetek ilyen…izé, hogy a szálláson hagyom a fényképezőgépem, most hogy fogok fényképezni, óriási probléma volt ez neki, míg én mondtam, hogy hát majd veszek képeslapot, az pótolja, fő, hogy itt vagyok, és látom, amit kell. De ő elégedetlen volt.
Madrid másik csillagtúra pontja volt Toledo, jaj, hát azt már imádtam, kóborolni a középkori utcácskákon, érezni a lüktető történelmet, egy olyan helyen, ahol találsz pár fontos és szép épületet, de ami rám igazán nagy hatást gyakorolt, az a hangulat. No meg a marcipán! Ó, Istenem, az a marcipán, ma is a számban van az íze, amit azóta se ehettem sehol, mert az csak ott van. Madridnak ha volt még jó pontja nálam, az a süti volt. Budapestre indulás előtt vettem valahol egy zacskó sütiválogatást, amiben nem csak marcipán volt, hanem hát ugye annak alapanyaga, a mandula, ami töményen a sütiben, és a mandulagolyóbis beburkolva sűrűn fenyőmaggal, huh, ízorgia.
Galériaképek (képekre kattintva nagyban láthatóak)
Madrid, El Retiro park
Toledo, Alcazar
Toledo: városi jelenetek
Toledo: a középkori hangulat
Andalúzia az örök szerelem
Néhány madridi és Madrid környéki nap után jött Andalúzia, ahova talán 2 napra Miguel is velem jött, és egy éjszakát közösen töltöttünk egy youth hostelben. Ne gondoljatok semmi rosszra, avagy jóra, kapcsolatunk egész a mai napig megmaradt a penfriend síkján, sőt, onnan csak lezuhant. Ha jól emlékszem, Granadába mentünk együtt, azért mondom, ha jól emlékszem, mert Miguelből andalúziai együttlétünkből három dologra emlékszem. Az egyik, hogy ugye együtt buszoztunk le Madridból Granadába, ami minimum 3 óra volt, ha nem több, keresztül kopár don quijote-ei tájakon. Én már akkor is szerettem bámulni ki az ablakon, merengeni, szemlélődni, amit elég korlátozottan tudtam megtenni, mert Miguel egyfolytában beszélt, de komolyan, nem túlzok, csak mondta és mondta és mondta, és hát mi nyelvgyakorlók voltunk, nem nyelvtudók, és nem az anyanyelvünk ment a csevej, hanem angolul, de hát Miguel angolja pont olyan volt, ahogy elképzelünk egy kedves spanyolt, hát amolyan spanyolos angol és követhetetlen tempóban pörgetve a szavakat. Egy idő után zúgott a fejem, azt se tudtam miről beszél, és még nézelődnöm se lehetett, és ezt órákon át, ha meg kicsit bámészkodtam volna, akkor Miguel megsértődött.
Már akkor, 20 évvel ezelőtt is nagyon jó családias youth hostelek voltak Andalúziában, egy ilyenben szálltunk meg, még saját fürdőszobánk is volt, és este udvariasan megkérdeztem tőle, nem zavarja-e, ha hajat mosok és aztán hajszárítóval zajongok (hosszú hajamnak nem épp 5 perc volt a szárítása), nem, nem gond, oké. Aztán másnap amikor a várfalnál sétáltunk, többször azt panaszolta, hogy fáradt, mert nem tudta kialudni magát, mert én szárítottam a hajam. Ezt hallva a hajam égnek állt. Éreztem, hogy komolyan megreng minden nap, a távolból oly jól működő levélbarátságunk, mert a velem való közelséget nem bírja ki a mimóza és sértődős fiatalember. Harmadik andalúz emlékem Miguellel az, amikor felszállt a buszra, én integettem, és ő magamra hagyott Andalúziában.
Láss csodát, nem voltam kétségbeesve.
Galériaképek (képekre kattintva nagyban láthatóak)
Granada, Alhambra, Patio de Arrayanes azulejos fala
Granada, Alhambra és a kilátás az Alhambráról
Granada, Alhambra
Granada, Alhambra
Granada, Alhambra kertje
Granada egyik kertje
Onnantól kezdetét vették az andalúz boldogság napjai. Tavasz volt, húsvét előtti időszak, amikor a reggel csípős, napközben meg mindent leveszel magadról a melegtől, de valahogy nem volt nálam elég meleg holmi, mert erre a reggeli hűvösre nem számítottam, így aztán Granadában bementem egy áruházba, ahol kis költségvetéssel dolgozó diákként a legolcsóbb, leértékelt, ámde meleg és nyakig beburkolós kardigánt vettem, ami megoldotta később az esti és reggeli fázásom.
Mivel angol levelezőpartnerként érkeztem, így nagyon alapkifejezéseket tanultam csak meg spanyolul, és nem merült fel bennem, hogy Spanyolországban az angollal nem sokra megyek, de legalábbis Andalúziában akkor nem sokra. Így a kiejtésben s annak szabályaiban nem merültem el, bután is éreztem magam, hogy nem tudom helyesen kimondani még egy nevezetesség nevét se, sőt, még a kert szót se, no de ez kölcsönös volt, mert ők se tudták az én nevem kimondani. Cordobai szállásomon azt mondja nekem a recepciós lány, mikor rögzíti a nevem, hogy Hakab Bera, mondom, Jakab Vera, sí, sí, Hakab Bera. Hagyjuk, mindegy, aztán rájöttem, hogy hát persze, nekik én Hakab Bera vagyok, így ejtik ki a nevem, teljesen rendben van, csak én nem ismertem a kiejtésük rejtelmeit. Zavart. Éreztem, nem készültem fel rendesen.
No, tehát Granada…a legismertebb andalúz helyeket néztem meg akkor, az egyik ugye Granada. Elbűvöltek a kis utcácskái, telis-tele a hófehér falak virágokkal, elbűvölő hangulat, lesétáltam a cigánynegyedhez, a Sacromonte negyedhez, ami már kiesett a központtól, az volt az igazán egyedi hangulatú a kanyargó utcáival, a flamenco légkörével, flamenco barlangokkal.
Azonban Granadánál még jobban tetszett Cordoba. Egészen szíven ütött a mór stílusú mecset a számtalan oszlopával, amik közt csak álltam, és nem voltak rá szavaim, csak a szívdobbanás. Érzések, mindenfele csak érzések Andalúziában. Vagy érzékek. Nem a fejet és az intellektust szólítja meg Andalúzia, hanem a szívet és a lelket. Huszonéves fiatal lányként egyedül mászkálni Andalúziában teljesen biztonságos volt, senki, de senki nem akart molesztálni, zaklatni vagy leszólítani, sőt, valami tiszteletet éreztem mindenkitől, a férfiaktól is. Amire jó példa volt, amikor bementem egy kis helyre, nem étterem, talán egy tapas bár volt, nagyon egyszerű hely, hogy egyek egy helyi gazpachót, és ehhez fel kellett ülnöm a bárpulthoz egy bárszékre (amit már eleve nem szeretek), talán előtte kaptam valami falatkákat, tapas-t, és senki nem nézett ki onnan, kedvesen, tisztelettel bántak velem. Azt hiszem, azért is kedveltem meg az andalúz embereket, vagyis amit én tapasztaltam belőlük, mert azt éreztem, hogy árad belőlük a kedvesség, az öröm, szeretet, valamiféle tárt kar, amivel a lelkükkel átölelnek, de közben nem tolakodóak, hanem tartanak egy tisztes távolságot, a tisztelet távolságát, és ez nekem nagyon komfortos volt. Andalúzia mindezek mellett azt hiszem a mór örökség miatt fogott meg, és itt bejönnek az emlegetett érzékek, az illatok és a látvány, az az arab hangulat, ami vagy Granadában vagy Cordobában volt, a jellegzetes piac, a színes fűszerekkel, és azok illatával, és a teák, és az a piaci forgatag, amiben nem vész el az ember, csak úgy fürdőzik jól esően.
Galériaképek (képekre kattintva nagyban láthatóak)
Granada, Albaicin negyed, a gyönyörű és jellegzetes fürtökben a falakon lógó virágaival
Granada, Sacromonte negyed a flamenco barlangjaival
Granada, Sacromonte negyed a flamenco barlangjaival
Akkor és most
Nem akarok arra gondolni, hogy ezek a helyek ma zsúfoltak esetleg. Hisz 20 éve utazni teljesen más volt, mint ma, annak idején nem repkedhetett boldog boldogtalan filléres repjegyekkel hosszú hétvégére külföldre, nem kellett előre jegyet venni a nevezetességhez, mert nem egymás kezéből kapkodtuk ki a belépőjegyeket, és a látogatók nem lepték el a látványosságokat. Nem akarok arra gondolni, hogy ezeken a nyugodt, békés, csendes helyeken esetleg ma tömegjelenetek vannak, és tyúklépésben lehet a várfalon végig araszolni turistatársaink sűrű érdeklődése mellett. De ha mégis gondolok erre, akkor hálás vagyok, hogy ebben a daliás régi időben lehettem ott.
Lent délen édent remélsz
Ha már Andalúzia, és karnyújtásra a tenger, akkor lementem oda is, Miguel tanácsára, aki Motrilt javasolta, amikor én mondtam, hogy Rondába mennék még, amire ő legyintett, hogy minek, ott semmi sincs. Ronda egy világhírű nevezetes település, én helyette egy no name helyre mentem, és nem bántam meg. Ezt is Miguelnek köszönhetem, ahogy az Alcala de Henares-beli kalauzolását, tanácsait, szervezését. A spanyol utam egyszerre volt lezárás és nyitás. Hiszen egy levelezőtársi kapcsolat véget ért (nem rögtön, követte még pár vérszegény levél a rend kedvéért, de mindenki érezte, hogy a személyesség összerombolta a levélbarátságot), és egy spanyol kultúra iránti rajongás kezdetét vette, belehulltam egy örök szerelembe Spanyolország iránt.
Galériaképek (képekre kattintva nagyban láthatóak)
Motril városa, háttérben a Sierra Nevada.
Motril utcái és tengerpartja
Enni és lenni
A gasztronómiát nem lehet kihagyni, ha Spanyolországról van szó, főleg, ha Andalúziáról. Én elég finnyás vagyok, szó mi szó, de Spanyolországban minden jó volt, minden finom volt, sőt, isteni. Biztos ebben is benne van a mór hatás, Granadában volt egy hangulatos étterem, ahol valami különleges fűszerezésű és szószos csirkét ettem, de azért én főleg az édességekért voltam odáig, hoztam haza a mandulás csodán kívül fügebort, ami inkább likőr volt, és a fügét nem meghazudtolóan igen édes, de volt Madridban is egy híres cukrászda, amit teszteltem. Szép emlékem Madridban egy reggel, amikor a szálláshoz közel bementem egy helyre, ahol lehetett reggelizni, és churrost mártogattam a forró csokiba, az volt még jó a helyben, hogy volt telefon. Itt jön egy kis ókori kitérő, mert mint említettem, akkor még nem volt mobiltelefon (nekem legalábbis nem volt), de volt nemzetközi kártya, amivel haza lehetett telefonálni, és a hazaiakat tájékoztatni, hogy megvagyok, élek, sőt, nagyon is élek. Ezt is megtehettem itt, ezen a pici, félhomályos hangulatú helyen.
Szakralitás
No és a húsvét. Direkt úgy időzítettem, ha már tavasz, akkor legyen benne a húsvét is, mert arról ódákat zengenek, hogy az ott valahogy más. Meg tudom erősíteni, igen, az ott más. Színes, hangos, mégis bensőséges. Sok ember, és mégis a hit misztikuma. Látni a férfiakat, akik cipelik a keresztet, fizikailag, tényleg cipelik, ott az igazi súly a testükön, sokuk vállán és karján, és átéljük, amit ők átélnek. Érzik a kereszt súlyát, ahogy Jézus is érezte, és itt nem ez az érdekes, hogy Jézus, meg nem a kereszténység és a vallás. Nem. Ez sokkal többről szól. Arról a közhelyről, ami épp ezért igazságot is hordoz, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, amit így cipel, ilyen nehezen lépdelve, és így fáj, és ilyen nehéz, és cipeljük. Azonban a felemelő mégis az lehet ebben, hogy nem egyedül cipeljük, hanem vannak társaink, ezek a férfiak nem egyedül cipelik a keresztet, hanem többedmagukkal. Tehát bármelyikünk is érzi életében, hogy egyedül van, egyedül cipeli élete nehézségeit, akkor is tudnia kell, hogy ez nincs így, mert vannak társai, akikhez fordulhat.
Miután…
Mindent egybe vetve, azt hiszem, nem tudom megosztani a bennem lévő érzéseim, hogy miért szerettem bele végérvényesen Andalúziába, s tán Spanyolországba. De egy andalúz dalt hallva vagy andalúz tájat látva megdobban a szívem. 20 éve ragadott magával Andalúzia, ma már gondolhatnám sima nosztalgiának, és melankóliás révedésnek a fiatalságomba, s mégis biztosan érzem, hogy ez nem az. Eddig féltem Andalúziába menni, pont ezért, mert semmi se olyan, mint akkor, és majd csalódok, mert a fiatalságom keresem majd, ami már nincs, se ott, se máshol. De nem. Tudom, hogy a 20 évvel ezelőtti Andalúzia megváltozott, ahogy én is, de azt érzem, hogy ami engem Andalúziához kapcsol, azok az energiák, azok ott vannak, az az erő, a napfény ereje, egy olyan napfényé, ami árasztja a szeretetet, de nem éget meg. Azt hiszem vannak értékek, amik örökek, és azok nem vásnak el az idő hatására sem.
Galériaképek (képekre kattintva nagyban láthatóak)
Cordoba, Mezquita, a córdobai nagymecset
– Cordoba, Plaza del Potro, a Córdobai Szépművészeti Múzeum előtt (2003)
Cordoba egyik mozaik mintásan kirakott kövezett utcája
