„Pont erre van most szükségem” – mondta a hölgy, szinte magában és magának beszélve. A külvilág csak díszlet volt a színes belső világa számára, ahol a figyelmét tartotta, és most kikémlelve onnan, beemelte a világába a könyvet, a könyvem. Kezébe vette és fontolgatás, méricskélés nélkül döntött, majd felém nyújtotta, hogy dedikáljam neki. A megtiszteltetés enyém volt, a könyv pedig az övé. Szórakozottan távozott, s a könyvet ottfelejtette. Épp azt felejtette el, amire pont szüksége volt.
Hányan vagyunk ezzel így, hogy épp arról felejtkezünk el, amire szükségünk van, és főleg arról, amiről azt érezzük, pont erre van szükségem, amiben hiányom van, amiben szűkében vagyok? Hányan vagyunk, akiknek megadatik a kegyelem, és szétszórtságunk összekanalazva csak kis időre feledkezünk meg arról, mire is van szükségünk, és mint a hölgy, aki visszajött a könyvért, mi is vissza tudunk még nyúlni az elfelejtett igényeinkhez, s a szűkségből bőséget teremtünk?
Egy dedikálás emlékére, ez is is lehetett volna a címe e szövegnek, ami nincs benne a Fényüzenetek című könyvben, amelyet a fenti írás ihletője már magával vitt. Aki kíváncsi, mi lehet az, amire főhősömnek épp szüksége volt, kedvezményesen hozzájuthat a 100 inspiráló gondolatot tartalmazó kötethez, a kiadónál (valamint több könyváruházban is kapható: Bookline, Libri).
