Jó rajongani?
Miért jó? Mert beleolvadunk a rajongás tárgyába. Elveszünk, megszűnünk, már csak a rajongott lény van. Mi is ők vagyunk. Helyettünk is ő nagy, szép és csodás és megismételhetetlen. Ő lesz a biztonság, a támasz. Őt előhúzhatjuk a zsebünkből, ha kicsinek érezzük magunkat, csapnivalónak a világot. Hisz ő maradéktalanul nagyszerű, ezért a világ se rossz, én se vagyok kicsi. Ha csalódtam a világban, ott van ő, a maga tökéletességében, megvigasztal a léte, helyretolja a kizökkent világot.
A legjobb a rajongásban, hogy nem kell gondolkodni, nem kell mérlegelni, nem kell pro és kontra semmit se gondolni.
Mert megajánlottuk neki, a rajongásunk tárgyának, hogy ő hibátlan, ősbizalmat helyeztünk belé.
S miért? Csak úgy. A két szép szeméért.
Milyen jó is széttárni a karunk és ráhuppanni egy úszómatracra, s a rajongás felelőtlen érzésén hullámzani tova. A matrac aztán puhul, a víz beszivárog, s mi süllyedünk.