Nem kell kéktúrázni! Se Neked, se nekem, senkinek se.
Ámde lehet.
Érzed, hogy itt valami ellenpropaganda fog jönni a jó öreg, híres és népszerű kéktúra ellen, igaz? Miért tesz valaki ilyet, miért nem tartja meg magának, ha valami épp nem kerek neki?
Azért, mert az érmének két oldala van, és az egész érmét az adja ki.
Mondják – még a falusi asszonyok is –, hogy covid óta milyen sokan túráznak. A megszokottnál többen beszabadultak az erdőbe. Hurrá! Ez jó hír. Klassz, hogy egyre többen csatlakoznak rá az erdő fényes, átlényegítő energiájára.
No meg ez egy közösség, a kéktúrázók közössége, és jó – még ilyen tágan értelmezve is –, tartozni valahova.
A kéktúra legnehezebb pontja a szervezés, kitalálni, hogy jutsz oda a kiinduló pontra (ádáz küzdelmet folytatva a távolsági buszmenetrenddel, meg a vonattal), és aztán haza a végén, meg hogy ha kitalálod hány kilométert mennél, akkor ott lesz-e valami település és valami közlekedési eszköz vagy se.
Még el se indultál, igaz?
Nem könnyű a 60-70 km-es szakaszokat bírható kilométer szakaszokra bontani.
Nem mindig van kitáblázva vagy jelezve, hogy merre megy tovább az út, és nem biztos, hogy észreveszed, hogy a fák közt megbújó szűk ösvény lesz a Te irányod.
Azt gondoljuk, hogy Magyarországon nincsenek hegyek, csak apró kis dombok, amiket igazán nem nagy kunszt megmászni, hát pedig, de, tud embert próbáló lenni feljutni egy-egy magyarországi „domb” tetejére.
Szervezés 2.0: Jó, ha indulás előtt van egy B-terv, hogyha az A-terv túl erősnek, fárasztónak tűnik, akkor legyen kiszállási pont. Ne légy rest változtatni a kezdő elhatározásodon! Inkább dobj el a napból hátralévő 6-9 km-t, mint kinyúlt békaként vonszold haza magad, tán örökre lelohadt kéktúrázó kedvvel!
Ismerd meg és vedd komolyan a határaid! Akkora távot tervezz egy napra, ami nem megy túl a határaidon!
Ha a falvak közti távolságok meghaladják a tűréshatárod, akkor találj valami trükkös megoldást, autós segítséget, bármit!
Vagy: nem lesz meg valamelyik kéktúra szakasz. Húha. Hogy ez nem lehetséges, mert nem azért fogtál bele, hogy ne legyen meg végig?
Nos, igen, érdemes végig gondolni, ki miért kezdi el a kéktúrát.
Te miért?
Kell a jelvény, hogy büszkélkedj vele, hogy betedd a fiókodba vagy kitűzd a táskádra, vagy világgá kürtöld, megcsináltam, vagy a teljesítmény hajt, és ezt is teljesítetted? Ezen esetekben minden áron végig is csinálod, ha kipurcansz is, akkor is, az életed árán is?
Vagy az élményért mész? Ez esetben, ha ki is marad egy-két szakasz, na bumm, nem lesz jelvény, nagy dolog (úgyis csak a fiókban porosodna, halálod után meg a kukában végzi), de az élmény az ott csillog, mindig veled van. Kék, piros vagy lila túra, a fő, hogy túra, hogy erdő, hogy növények illata, állatok hangja, csend, falevelek zizegése, napfény pászmák az erdő fái közt.
Ezeken túl mi a legjobb a kéktúrában – mert az érmének két oldala van, nem csak a sötét és lehangoló, hanem felvillanyozó is –, hát az élmény, amikor az erdőből beérsz egy faluba, futólag lesz egy benyomásod, hogyan élnek ott az emberek, a többség kedves, barátságos, segítőkész, aztán újra beveted magad az erdőbe. Útközben a túratársak, akik pár percre cimborák lesznek, és akikkel tán egész nap előzgetitek egymást vagy egész vagy fél napra alkalmi túratársakká szegődtök. No és az a csend, nyugalom, tisztaság, ami átmossa a lelked, hogy szinte fáj visszamenni a nagyvárosba, a zajba, a lökdösődésbe. Akkor újra hív vissza a természet.
De nem mindegy, hogyan fogsz neki, figyelembe veszed-e, hogy a túrázásnak is két oldala van, és lehet lelkesedni a szép, vonzó oldaláért, miközben érdemes ismerni a nehéz és embert próbáló oldalát, hogy minél jobban tudjon érvényesülni a szépsége, és a természetjárás iránti szerelmed sose múljon el!
Korábbi kéktúra bejegyzéseim: itt.
