Jeruzsálem, a kép, amiben nekem esszenciálisan benne van az én Izrael-érzésem.
Hogy nem jutottam el az Olajfák hegyére?
Egyik jeruzsálemi napomon nekiindultam, hogy felmegyek az Olajfák hegyére. A városfal oldalában sétáltam lefele a kietlen és a szememnek is tágas térben. A fal egyik részén kis boltíves bemélyedésben egy nagyobb – huszonéves forma – és egy kisebb – tizenéves forma – fiú összesustorogtak, ahogy elhaladtam mellettük. Valahogy az az érzésem támadt, hogy rám tekingetnek és rólam beszélnek. Rögtön ki is rajzolódott előttem a téma, miszerint az idősebb kioktatja épp a kisebbet, hogy miként rabolja ki a magányos turistalányt. Jobb félni, mint megijedni: megoldást kerestem, azaz embereket, tömeget, amiben elvegyülve biztonságosabb helyzetbe kerülök. De egy szál ember nem volt semerre, csak az út legalján egy arab árus, aki nem biztos, hogy tárt karokkal mentett volna meg, ha közlöm, hogy egy arab fiúcska akar kirabolni. Roppant cselesen változtattam a mozgásom, hogy lássam, követ-e a srác. Őt se ejtették a fejére, eltűnt, majd feltűnt. Szóval követ… vagy csak pont arra megy. Mindegy, nem leszek önmagam kísérleti nyula, szememmel folyamatosan pásztáztam a tájat, embert keresve. Hopp, az árustól nem messze, az útelágazás bal szárán egy fiatal pár jön, amolyan turista kinézetűek. Egy életem, egy halálom, ha bolondnak is néznek, odamegyek, és közlöm velük, hogy szerintem egy fiú követ, csatlakozhatok-e hozzájuk. Bólintottak, persze, majd a lány immár magyarul kérdezi, hogy magyar vagyok-e. Leesett az állam, mondom, igen, de hát…ő…miből…? Angol tanár, és a kiejtésem olyan magyaros volt. No igen. Ha ez nem lett volna elég, bemutatkozásnál jött a következő döbbenet, mert ő mondja, Jakab…én is mondom Jakab…csak az utónevünk volt más. Oh, csak nem vagyunk rokonok, nevetünk. Éva kérdi, nem erdélyiek a rokonaim? Hát az apai nagyapám éppenséggel igen. Neki is. Kutatunk tovább, majd kiderül, de hát más-más városból valóak azok a nagyapák… nem vagyunk rokonok. Sebaj. De ekkor tudtam meg, hogy a Jakab egy nagyon gyakori vezetéknév Erdélyben, és hogy mi, ő meg én – mondanom se kell, még külsőre is hasonlóak voltunk –, pont úgy nézünk ki, mint az erdélyi lányok: vékony alkat, szőke, kék szemű. Mialatt ezt jól megbeszéltük, „üldözőmről” egészen megfeledkeztem, és invitálásukra velük tartottam… vissza a piachoz. Így aztán az Olajfák hegye azóta is vár rám.
Ha minden igaz, itt mászkáltam ki-kicselezve ifjú rablóm.
Cfat és a magyarok
J. Vágó, ahogy látszik a feliraton – ha jól emlékszem, ez volt a Vágó József tér (Cfat).
Cfatba (Zefat, Tzfat, Safed) mindenképp el akartam menni a magyar vonatkozása miatt és az ország legrégebbi zsinagógája miatt (ami úgy tudom e városban van, ahogy a Magyar nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma is).
Már nem emlékszem mi köze is van Cfathoz Vágó József magyar építésznek, a magyarországi szecessziós építészet fontos alakjának, de az megmaradt a fejemben, hogy teret neveztek el róla itt. Meg is találtam ezt a számomra oly érdekes terecskét, ahol akkoriban állt egy pékség, vagy boltocska, ahova vagy informálódni vagy ételért tértem be. Illetve már magam se tudom, hogy is történt, de a boltban a pénztárnál az előttem vagy mögöttem álló fiatalember választ adott egy kérdésemre, amit a boltosnak tettem fel. Szó szót követ, s hogy hogy nem, persze kiderül, hogy a fiú magyar. Aminek úgy megörül, hogy egyből felajánlja, hogy elvisz a nevezetes zsinagógához, annál is inkább, mert nincs nyitva, de ő természetesen ismeri azt, aki majd kinyitja nekem. Így lett egy idegenvezetőm, aki elmondta, hogy haza kell futnia a cuccal, amit vásárolt, de utána ráér, ma épp szabadnapja van. Príma. Közben látom az előttem haladó új ismerősöm hátán a feliratot, magyarul: Dover Nyelviskola. Elmosolyodok. Olivér mesél a településről, Vágó Józsefről, az életéről, hogy építésznek tanul Izraelben, és majd Amerikában folytatja karrierjét. Közben elérünk a zsinagógához, amit kinyitnak, így megnézhetem, kapok hozzá ismertetőt is, magyarul, Olivértől. Bóklászunk a városban, mivel a buszom indulásáig van bőven idő (tudja a menetrendet), így meghív magukhoz, ugyanis ő most itt dolgozik nyáron Cfatban, és egy híres izraeli írónál lakik, és egy kis uzsonnára tartsak vele. Oly természetes volt az egész, mintha magától értetődő lenne, hogy a délután további részét Oliverrel töltöm és a híres íróval dinnyét majszolva sós sajttal izraeli módra, mindezt a teraszon. Beszélgetve Budapestről, és távoli ismerős ismerősét egyeztetve, fiatalon az életről és a jövőről és csak úgy akármiről. Aztán mikor eljött az idő, Olivér mondta, hogy tud egy rövidebb utat a buszállomásra, valami épületen át, lifttel, nem is tudom, nagyon speciális volt tényleg. Aztán újdonsült kedves ismerősöm felrakott a buszra, integettem, és kezdett vége lenni egy újabb különös napnak izraeli módra.
Cfatról tudtam előre, hogy kedvelni fogom. Kár, hogy az emlékek megkopnak, és mára csak egy érzés marad egy helyről, ami kicsi, vallásos, művészi, kopár és mégis színes, kanyargós, dimbes-dombos…, a lényeg, hogy beírta magát a szívembe.
Cfat és az ország legrégebbi zsinagógája.
Az előző rész: Izraeli történetek (1998) – 1. rész
