Biciklivel a Balaton körül 4 nap alatt – 2. rész
2017. július 06-09
3. nap Balatonedericsről Balatonlellére
kb. 68 km
A nap végén mi is hasonlóan fogunk pihenni, mint ezek a vadkacsák.
Tudtuk, ez a nap nem lesz olyan hajtós, mint a korábbi, és nagy várakozás volt bennem, mert a Balatonnak olyan részéhez fogunk érni, ez a nyugati csücsök, ahova ritkán jutok el, a Szigligeti várban se voltam még, ez máskorra marad.
A fizikai állapotom ezen a 3. napon volt a legjobb. Reggel, és egész délelőtt se éreztem semmit, sehol, prímán voltam. Az első nap vége volt a legrosszabb, a másodiknál úgy éreztem elhibázott lépés volt ez a túra, és nem tudom, hogy fogom végigcsinálni, és aztán a harmadikra mintha ezt elfújták volna, tele voltam energiával. Gondoltam is rá, hogy amit írtak, hogy ajánlják, hogy előtte edzzünk, meg effélék, meg hogy súllyal edzzünk, mert más a bicikli csomagokkal, mint a nélkül. Nos, van benne valami, az első két nap nyűgét megúszhattam volna ezzel. Nekem nehéz volt az első nap felülni és elindulni a súlytól imbolygó terheltebb bicajjal (egy gyakorlott bringás ezt most kacagva és engem lesajnálva olvashatja), minden megállás az elindulás rémálmát idézte fel. De teljesen megszokható, még a balra indexelés problémám is megszűnt. Tehát az a kis előedzés megfontolandó.
A biciklitúrában a legszebb élmény az volt, ahogy láttam napról napra a Balaton környékét, sokáig ugyanazt, de mindig másképp, mindig más szemszögből. Ezt először a Kék szalag versenyzőivel éreztem, hogy nahát Szabadinál milyen jól látszanak a túlparton, aztán Fűzfőnél semmi, és Fürednél alig. De a Balaton hegyeivel látni ezt igazán lelkesítő. Ahogy a déli partról a nagy tágasság, távolban az északi part hegyei dombjai. Aztán mindig érzed, hogy kanyarog a táj, persze azért érzed, mert tudod, de itt ezen a részen térkép nélkül is érzed. Mert míg Almádinál tudod, hogy ez valami kiszögelés, és aztán sokáig panorámás tájat figyelhetsz távolságtartóan, addig itt Edericstől Lelléig szinte tapinthatod azokat a nagy hegyeket, amiket két napig csak távcsőtávolból láttál.
Badacsony, ebbe csak beleszeretni lehet (Balatonedericsről Balatongyörök felé).
Azt hiszen ez a táj volt a kedvencem. Bár ha a Balatonnál olyat kéne mondanom, mi a legjobb, akkor ilyet nem lehet, mert a Balaton mindenhol jó, csak hol ezért, hol azért. De szívdobbanásosan most ez a rész volt a kedvenc.
Közben még a bringaút is selymes, sima, csak úgy suhan rajta az ember, süt a Nap, minden csodás (Balatonedericsről Balatongyörök felé).
Ennél csak akkor lesz csodásabb, amikor elérünk Balatongyörökre – amely település belopta magát a szívembe –, a Szépkilátóhoz, ahol hát…csak negédesen tudnék szólni róla.
Magáért beszél, hogy miért is Szépkilátó.
Még ez is a Szépkilátóból.
Mert kinek kell a tenger, ha van egy ilyen, ahol olyan széles a látkép, hogy a nagy nagy vizet be se tudom fogni a képbe, s ahol a tájkép szélén egy méltóságos úr csücsül, akit Badacsonynak hívnak. Nekem is giccses ezt mondani, de a szív túlcsordul, ez olyan. S maga ez a kilátóhely is nagyon barátságos, árnyékos padokkal, ahol pompás panorámában gyönyörködve lehet elfogyasztani az elemózsiát, s ami bár nevében, hogy kilátó, azt sejteti, hogy egy toronyba kell felmászni, vagy egyáltalán valahova fel kell mászni. De nem. Bár egyik oldalról van egy pici kis mászás (4-5 lépés), de oldalt van egy tágas parkoló, ahonnan vízszintben oda lehet sétálni. Még egy vicces érintőképernyős információs képernyő is van, ahol megtudhatjuk mik a környék nevezetességei, és e-fotót is küldhetünk magunknak vagy másnak, a készülék által készített fotóval.
Miután itt megtelt a lelkem, mentünk tovább Balatongyörök központi része felé, de még mindig a parton, közvetlen nádas mellett, ahol ki-kikandikált a Balaton vize. Egyre több a biciklista (érződött, hogy ez már szombat, a hétköznapi kisebb forgalom már a múlté), vagy akár gyalogos, akik nem körbe biciklizik, hanem körbe sétálják (Balaton El Camino) a Balatont. A biciklisták többsége csak elhúzott amellett a kis titkos kikötő mellett, ami igazi Matula bácsi érzés, amolyan Tüskeváras.
A kis titkos kikötőhöz vezető pallók Balatongyöröknél.
A kis ösvény nem hivalkodik, csak a hiper-kíváncsiak mennek be egy eleinte semmivel se kecsegtető kis letaposott magas füves mezsgyén, ami aztán egyre izgibb, mert hamar pallók vezetnek a nádasban, csicseregnek a madarak (ja, ezen a tájon mintha több lenne a madár is, ez is vonzó benne), aztán a pallóút elágazik háromfelé. Nanáhogy megnézzük mind a hármat, szép sorban. Lássuk csak!
Jobbra egy kis csónakkikötő volt, egyszerű kis vízi járművel, a nádas bensőbb részén.
Egyenesen egy kisebb stég, szintén csónakkal, már közelebb a nagy vízhez.
Balra egy plusz kis úttal volt a legkomolyabb stég, ülőkével, totális panorámával a Balatonra és Badacsonyra. Egy horgász már ki is fogott egy halat, s várta a hasonló folytatást.
Vadregényes volt, második pont, hogy miért rajongok Balatongyörökért. A harmadik pont az volt, amikor megérkeztünk a település vasútállomásához, sínen innen a strand a sok sorban állóval, sínen túl a település és a fagyisok. Ja, a strand oldalában ingyenes kulturált mosdó. No és a fagyi…, több fagyizó volt, a kiválasztotthoz, bevallom az ára csábított, mert az alacsony volt, nem csak balatoni viszonylatban, így az elvárásaim nem voltak nagyok, s ez csúnya előítélet volt, mert a fagyi bár olcsó volt, de nem volt kicsi, és fiiinom volt, nagyon is finom, még árnyas pad is adódott mellette. Csodás. Az idei nyár legjobb fagyija.
Az utca felfelé emelkedett és igazi Balaton-felvidéki település hangulata volt. Az emberek jöttek-mentek, mégis nyugalom áradt, azt éreztem, hogy jó itt lenni, és szeretném jobban megismerni. Hívogató volt az utcácskája, szerettem volna beljebb menni, a többi utcát is megnézni, kószálni benne. Tudtam, hogy ez most engem rabul ejtett, nem feledem, és vissza fogok jönni, és egyszer kóborlok céltalanul az utcákon, és megismerhetem még jobban.
Most viszont a valóságra pattantam, ami a bringám volt, és mentünk tovább az aznapi célállomás felé.
Hamar elértük Vonyarcvashegyet, amit felismerni arról, hogy olyan, mint egy nyüzsgő metropolisz, legalábbis az a része, amit a bicikliút érint. A bicikliút bevisz a strand parkolójába, ahol ezer autó mozog, gyalogosok, közben próbálunk ezen átevickélni, s mire sikerül, kiérünk egy kereszteződéshez, vonatsín, ilyenkor nézi az ember, hogy merre megy tovább a bringaút. S hát ez egy elkeveredésre, s elveszésre alkalmas pont. Mert a bicikliút bizony két úton is folytatódik, amiről rögtön nem tudja a biciklista, hogy aztán idővel egy útba fut mindkettő. S ha pont ez előtt elváltok egymástól, hát bizony, sanszos az elveszés. Mivel nincs itt egy tábla a magasban, hogy bringaút erre vagy arra, ezért az esetleg még kevésbé gyakorlott bicajos a földre néz, s ott keresi a jelet, amit meg is talál. Csak ugye ki hova néz először, azt látja meg, s arra megy. Érdemes hát gyanakodni, hátha többfelé megy az út. Itt ment felfele jobbra is, ez egy városiasabb, fákkal szegélyezett út. Amit meg balra találhatunk az egy parti út, ami romantikusan kanyarog, érint egy kikötőt, s majd úgy csatlakozik a másikhoz. Ezen a ponton jegyzem meg, hogy ne bízzunk kizárólag a mobilunkban, hanem legyen felírva az útitársaink elérhetősége papírra, meg minden cím, mert ha a mobil elromlik, nagy baj lehet, ha elveszítjük épp társainkat.
S hát a bicikliút minősége és a jelzések! Időnként írtam erről, de a teljesség kedvéért el lehet mondani, hogy vannak igen rossz állapotúak, ahol az utat szegélyező fák gyökerei felnyomják a bicikli utat, ez különösen akkor kedvezőtlen, amikor amúgy is nagyon szűk az út, és szembe is jönnek, és a bucka nélkül is nehéz elférni a szembejövővel, de akkor még a huplit is ki kéne kerülni. Vagy amikor a fű kinő az útra, és azért csökken mikrónyira a helyünk. Aztán vannak, a simán csak elöregedett utak. És vannak a szuperszonikus utak, amik simák, még rájuk nézni is öröm. A jelzések, nos, kell némi találékonyság időnkén, ha tovább akarunk jutni. Mert ha minden szép s jó, akkor a zöld tábla mutatja, merre melyik irány, akár azt is, hogy hány kilométer, és merre, és a tábla az úton egyértelmű helyen van. Sokszor azt a logikát láttam, hogy egy útszakasz elején volt kiírva, kitéve a bicikliút tábla, és amíg nem jött egy nyíl valamerre, addig azon az úton mehetsz. De amikor jött egy kanyar, vagy elfogyott az út, akkor megnőtt a tanácstalanság, merre is. Sokszor ilyenkor a segítség a földről jött, ahol ha nem volt a szép sárga bicaj jel, akkor egy halovány nyilacska mutatta merre. Az igazi baj akkor szokott lenni, ha ilyen sincs, semerre semmi, és még egy bringás se jön, aki segíthetne. Ilyenkor jön a lelemény és a józan ész. S az mindig segít is.
Vonyarcvashegy után Keszthely felé folytattuk utunkat.
A Keszthely emberméretű felirata olyannyira népszerű, mint egy különleges kiállítás képe, mindenki ott akar fotózkodni, nehéz hozzáférni.
Itt természetesen a kikötőben portyáztunk kicsit.
Nagyon kellemes kis parkja van a kikötőnek, rengeteg rózsával, rózsalugassal, különleges fákkal.
Ahogy elhagytuk Keszthely nagyvárosát, túránk egyik legszebb és legtöbb figyelmet követelő szakasza következett.
Keszthely után ilyennek mutatja magát a Badacsony.
Ahogy említettem, nekem a legszebb a körtúrában az volt, ahogy a Balatont napról napra más oldaláról láttam, mint amikor a földgömböt forgatjuk, csak most mi vagyunk a földgömb (magunkat forgatjuk a Balaton körül). Különleges volt látni a Badacsonyt, kicsit profilból Györökről, aztán szemből itt Keszthely után, a többi hegyvonulattal, dombbal, mintha kitárná magát nekünk.
Miért volt legtöbb figyelmet követelő szakasz? Nekem azért volt az, mert itt a bicikliút szűk, s ráadásul mindkét oldalról korlátok közé zárt, s közben még emelkedik is.
Itt káprázatos volt a Balaton, ahogy hosszan mellette halad az út, elszórt magányos stégek, és a közelség a vízhez, és a messzeség a tájban. Gyerekkori emlékeket idézett, akkor is elbűvölt ez a rész.
Áthaladtunk pár településen, míg nem Fonyódligeten a strandon megálltunk, csak jó lenne már fürdeni a mai napon, ha az előzőt elmosta az eső. Naplementés fürdőzés lett.
Szerintem ez a strand a Balaton legszebb kilátásával rendelkező strand, szemben a hegyek, a Badacsony.
Szabadstrand (Fonyódliget, Árpád utca és Duna utca sarkánál), ingyenes mosdóval, tusolóval, öltözőfülkével, nagy területen, mégse a zsúfoltság érzését adva. Feljegyeztem magamnak, hogy ez a másik hely, ahova még vissza szeretnék térni. Megfürödtünk a lemenő napban, ami nem csupán lement, hanem elment, mert beborult. Ahogy felöltöztünk és elindultunk, máris hirtelen elkapott egy nyári zápor. Egy sarki napernyős kocsmaféle jó szolgálatot tett, épp befértünk alá biciklistül. 10 perc után alább is hagyott a zápor, így sietve mentünk tovább.
Balatonboglárnál elfogyott az út, balra semmi, jobbra, átkeltünk a túloldalra, hasonlóan bizonytalan biciklis társainkkal, semerre egy felfestés, tábla, hogy balra-e, vagy jobbra. Még én is tudtam, hogy Boglárnak balra kell lenni (lásd a józan paraszti ész mindig jól jön), igaz semmi se mutatja, jobbra meg ki tudja mi. Ismeretlen társaink valamiért jobbra mentek, mi balra, az autóúton, hisz gyalogos járda sincs, se bicajos jelzés, tehát maradnak az autók. Akik jó barátaink, végül is. No, és 2 perc és már jön egyre közelebb a Balatonboglár város táblája, rendben, jók vagyunk. Hamar egy zöld bicajos tábla is jön, ami már bevezet mindenféle kis utcákba, ami mint egy jó kis kalauz, átvezet Bogláron.
Az egyre borúsabb időben közeledünk Balatonlelle felé, amit el is érünk. Itt a leggázabb a bicajút, itt gondolja a biciklis azt, hogy inkább az autók közé megyek, mint ez a biciklis út, ami valójában járda. Mert Lellén a központban, a cityben vitt a bringaút, s a gyalogosok járdáján. Ezen a bringaúton kiderült, hogy eddig az autósoktól féltem, de van náluk rosszabb: a gyalogos. Rémesek. Tisztelet a kivételnek, akik maguktól félrehúzódnak, vagy csengetésre megmozdulnak. De a többség! Hú, mint egy magukat kivételezettnek gondolt önhitt csorda, akik a járda teljes szélességét elfoglalják, mert ők a gyalogosok, s ha csengetsz, nem hallják, ha nyomod a csengőt, mintha beragadt volna, azt se hallják, ha kiabálsz, hogy elnézést vagy valami, akkor mérgesen hátra néznek, hogy mit akarnak tőlük. És ha megemlíted, ez egy bringaút, akkor neked esnek, hogy ez gyalogosút is, csak nem érzik át az IS jelentőségét. Itt Lellén jöttem rá, miért is árulnak olyan dudaszerű csengőket, amit ha megnyomsz, irtózatos hangja van, hát miattuk. Bár nekik ködkürt kellett volna. Szóval idegeskedés helyett inkább az autók, akiknek utasai meglepően kedvesek, türelmesek voltak a bénázásaimmal, és éreztem, hogy ők figyelnek ránk és vigyáznak, az ő kultúrájukban jobban benne volt, hogy a biciklisek is köztünk élnek.
Immár sötétben s autók közt igyekeztünk, már csak 3 km választott el a szállásunktól, amikor is eleredt az eső, de rendesen, itt persze nincs se buszmegálló, se kapualj, se napernyős kocsma, csak a menetelés. Csak 3 km-t kellett volna kibírnia az esőnek. Nem bírta ki, csak mi, megérkeztünk. Fáradtan, s csak kicsit megázva.
4. nap Balatonlelléről Siófokra
kb. 40 km
Az előző napi zápornak nyoma sincs, újra egy kánikulai napra számíthatunk, ami príma, hisz a mai nap lesz a szuper laza, strandolós, túrazáró kellemes kis nap, olyan vidéken, amit ismerünk, de azért tartogat újdonságot, mert nyeregből más a vidék.
Balatonlelléről először Balatonszemesre mentünk.
Bementünk Balatonszemesre a kikötőhöz.
A kikötő után egy aranyos kis parthoz értünk, nyugágy, lejárat, sok hínár. S itt a Balaton hegyei már változnak, Badacsony kezd eltávolodni, elmúlni, már csak a kisebb hegyvonulatok látszódnak.
Balatonszemes, Hunyady József kikötő.
Balatonszemesen a kikötő mellett lépcsős lejáró nélkül is be lehet menni a sekély Balatonba.
Balatonszemes után Szántódnál időztünk kicsit, ahol jön-megy a komp.
Szántód után Zamárdi lett a pihenés helyszíne, ahol fürdőzés, napozás, balatoni falatok, s nem siettünk sehova. A feltöltődés után Siófokra mentünk, ott volt túránk végállomása.
Előző része: Bringa-Balaton – 1.
