avagy körséta a Kő-hegyen
2020. február 1. és február 16.
Pomáznál épp csak elindultunk az erdőben.
Ez a kirándulás egy jolly joker, mert szinte mindenkinek, szinte bármikor jó lehet. Jó választás gyerekes családoknak, praktikus bemelegítés a téli punnyadás után bemozgatni tagjainkat, kedvcsinálónak is beválhat további kirándulásokhoz, mert kis idő alatt, könnyű terepen lehet szép erdőben pazar kilátást, érdekes természeti képződményeket találni.
Mi egy kört tettünk, két ízben is (mert elsőre azt hittük kevesebb idő is elég lesz, nem volt elég, így vissza kellett jönnünk), így egészen sokféleképpen láttuk ugyanazt a tájat. A táv 8-11 kilométer, attól függően ki merre megy.
Pomáznál hagytuk az autót, az erdő közelében, ahol még egy-két ház mellett is elhaladtunk az erdőben. Hamar változatos lesz az erdő, hupsz, egy kis földbeomlásocska amott, megyünk tovább, máris völgyben vagyunk, kapaszkodunk, ereszkedünk a sárga jelzést követve. Első állomásunk a János-forrás, színes pallós hídjával. Utána felfele megyünk kicsit. Nem telik bele egy óra, már a Petőfi-pihenőnél nézzük a közeli sziklákat, a Napoleon kalapja (vagy Gomba szikla) nevű sziklát és a lábunk előtt heverő panorámát. Hogy miért hívják Petőfi-pihenőnek, nos, nem csupán az alliteráció végett, hanem mert „1845. szeptember 23-án itt pihent meg Petőfi Sándor, a lánglelkű költő”, a kihelyezett tábla tanúsága szerint. Vajon hova tartott? Állítólag épp e napon Esztergomig kísérte barátját, Vahot Imrét, útközben pedig egy napot Pomázon töltöttek, ekkor mászták meg a Kő-hegyet.
Itt is el lehet fogyasztani a hazai finomságot, de ha egy kicsit még megyünk tovább, akkor hamar a Kőhegyi Czibulka János Menedékházhoz érünk, ahol asztalok, padok sokasága közt válogathatunk. Sőt, a menedékházban akár levest, palacsintát, zsíros kenyeret, efféléket is fogyaszthatunk. A túra-komfortnak itt még nincs vége, mert erdei viszonylatban luxus kulturált wc-t használhatunk. Erről a bázisnak is számító helyről (ahol megszállni is lehet) igen különböző hosszúságú túrákat tehetünk. Akik kisgyerekekkel jöttek – sokan voltak ilyenek, magukon hordott csecsemőkkel is –, akár vissza is mehetnek a János forráshoz, és volt egy tartalmas, de nem megerőltető napjuk. De ha még mennének tovább, akkor a Lajos-forrás még 3,5-4km, (1,5 km a János- forrás, ahonnan most jöttünk), de lehet követni a Kőhegy-tanösvény jelzéseit, Dobogókő 16 km, vagy 1,5km sétával a híres Vasas szakadékban lehetünk. Mi ez utóbbi irányt választottuk. A menedékház után kis rétnél visz az utunk, ahol figyelemre méltó fákat pillanthatunk meg, amik sok gyökérzeten álló bizonyítékai annak, hogy nemrég ők maguk is egy tóban álltak, aminek ma híre-hamva sincs. Dimbes-dombos utakon elérjük sokak népszerű célpontját, a Vasas szakadékot, ami inkább olyan, mint egy hasadék. Távolról fel se tűnik a kirándulónak. Megyünk tovább, erre, arra, útba ejtve a Csepel-forrást, majd idővel utunk visszakanyarodik a Petőfi-pihenőhöz, le a János-forráshoz, s ki az erdőből.
Galériaképek (képekre kattintva nagyban láthatóak)
Az erdő „pomázi bejáratától” ilyen az út, az erdő.
Ugyanitt a fák közt, ahogy áttör a reggeli napfény.
Beleharaptak tán a földbe?
A János-forrás.
A Petőfi-pihenő kilátása napfényben, ködben, esti naplementénél, s az itt található nevezetes Napoleon kalapja szikla.
A Petőfi-pihenőtől látható szikla ködben és tiszta időben.
A Kőhegyi Czibulka János Menedékház és az előtte lévő hatalmas rét, ködben, és tiszta időben.
Az egykori tó fái, amik mementóként mutatják, hogy korábban tó állott körötte.
A távoli dombok a Vasas szakadék felé tartva, egyik alkalommal a lemenő nap fényében, máskor a ködös díszletben.
Ez az a sár, ami sehogyse akart felszívódni semmikor se, s az erdő, az első alkalommal, amikor később indultunk, mint célszerű volt, s amikor csak ránk esteledett.
A Vasas szakadék (balra lent a bejárata, amiről messziről még nem sejthetjük, hogy mögötte a sziklanyílás), kintről, bentről.
A táj így változik a szakadék után, míg nem elérjük a Csepel-forrást (jobbra lent, a forrás mellett lévő patak jobbra fent).
A Petőfi-pihenő este, a naplementében, azon a napon, aminek a reggelén még ködbe burkolózott az egész alatta fekvő vidék.
Bár két hét különbséggel mentünk ide, a sár (ami időnként dagonyaszerűvé duzzadt) mindig jelen volt. Egyik alkalommal szikrázó napfényben volt szerencsénk kirándulni, szokatlan melegben a télhez képest, legközelebb viszont a szürkés hangulatban araszoltunk, a Petőfi-pihenőnél kezünkkel akár elkaphattunk a köd foszlányait, amik kilátást még akkor nem engedtek a messzeségbe, ám este is itt jöttünk le, s így a naplemente volt a jutalmunk, a kilátás mellett.
A Petőfi-pihenő este, a naplemente fényében.
