Szeretnék mákgubóvá változni, igazán kecsegtető kilátás.
Azt hiszem, az is leszek.
Az átváltozás mezején jártam, s reményt kaptam.
A lét misztikumát hordozza a mákvirág, a mákgubó.
Amikor virágzik, lágy szirmai együtt mozdulnak a széllel, lila virágával teljes pompájában csábító szirén, a bujaság esszenciája. Ez a mi ifjúkorunk.
Aztán elhullajtja nagy csészeleveleit, majd ifjúsága utolsó darabkáit is, a bibeszálakat, s ott marad a csupasz, zöld gubó. Megérkezünk hát az érett korba, majd az idős korba. A gubó pedig szép, titokzatos, érdekes. Sőt! Ékessége már nem kint van a lilaságában, hanem bent, bezárva, de ott aztán jó sok van belőle, sok kicsi kis mákszem. Az idő érlelte apró kincsek. Amik már nem csak szépek, mint a káprázatos virága, hanem sok mindenre jók: gyógyítanak, bódítanak, etetnek. Ilyenek vagyunk.
Ez az életünk.
Ilyen a mi életünk is, mint amit a mákmező láttat a mák stációival. Van ennél nagyobb remény, mint hogy egyszer majd becses termésekkel teli mákgubóvá változunk, és az oda vezető állomásainkban mind értékesek, vonzóak vagyunk?
Ezt az írást már nyomtatott formában a Fényüzenetek című könyvemben is olvashatjátok.
A kötet kedvezményesen megvásárolható a kiadónál (kattintás a kiadó nevére):
